2015. június 20., szombat

#Epilógus

Hiiiii,
Uh, azt hiszem ennyi lett volna. Harmadik blogom is a végére ért, mely őszintén szólva, számomra elég hihetetlen. Imádtam írni mindegyik történetem, még is, valamiért ez volt az a sztori, ami közel állt hozzám. Stephanie karaktere részben rajtam épült fel, legalábbis érzelmileg biztosan. Őszintén hiányozni fognak a szerdák és szombatok, hiszen az esetek többségében akkor került fel új rész! Remélem, hogy nektek is tetszett mind a befejezés, mind az egész történet. Igazából mai napig nem tudom, hogy még is miért úgy csavartam el a dolgokat, ahogy. :D Az egész történet egy hirtelen jött ötlet volt, és nézzenek oda, kilencven részen keresztül elhúztam!

Nos, ez után sem áll meg számomra a munka, hiszen új blogomra, mely a Roommates címet viseli, a mai nap folyamán felkerült a prológus! Rengeteg ötletem van a sztorival kapcsolatban, hiszen már elég régóta fontolgattam. A főszereplő természetesen Harry, annyi kivétellel, hogy nem híres. Mivel az első három történetemben ismert volt, megszeretném próbálni, hogy milyen úgy írni vele, ha nem úgy ismerik, mint énekes. :)

Még egyszer köszönöm, hogy olvastátok Harry & Stephanie történetét! Egy élmény volt írni, még ha néha meg is gyűlt vele a bajom! :D Reménykedem, hogy a másik történetemnél is viszont látlak titeket, haha. :D

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Negyed órát kellett még végig állnom a csengő hangos zajáig, és úgy éreztem mintha a derekam leszakadt volna minden egyes másodperc elteltével. Azonban amikor már éppen a karórámra pillantottam volna, a szabadulást jelentő csengő bejárta az egész iskolát és udvarát, melyet mi, a kint állók is tökéletesen hallottunk. Plusz negyed óra, ha nem több, volt, mire kiengedték az osztályokat, majd sorba állították őket. 
Frances azonnal kiszúrt; hatalmas mosoly terült el az arcán s fel majd leugrándozva nyerte el a tanárnő figyelmét, akinek ezután elmondta, hogy jöttek érte és már szaladt is felém. 
- Szia, szépségem – köszöntöttem kuncogva, ahogy a lábaimnak csapódott és szorosan ölelte át azokat – Milyen napod volt? 
- Majdnem kaptam egy rossz pontot, amiért folyamatosan beszéltem, de jó voltam, szóval nem – dicsekedett kirobbanó boldogsággal mely annak ellenére is megmosolyogtatott, hogy rosszalkodott. De hát az ő korosztályában ki nem csintalankodik? 
- Akkor ezt Apunak nem mondjuk el, rendben? – kérdésemre bólintott miután elhúzódott tőlem és megfogta a kezem, hogy elindulhassunk a kocsihoz – Szeretnél velem jönni? 
- Apuciért megyünk? – mélyzöld szemei reménytelien pillantottak vissza rám, s mikor bólintottam válaszul, piciny ajkai a lehető legszélesebb mosolyra húzódtak – Jönnek tesók is? 
- Először haza kell mennünk, hogy átöltözz, szóval nem hiszem, hogy otthon maradnak, ha egyszer megtudják, hogy hova és kiért megyünk. 
- Ne már! – búslakodott – Apuci mindig csak velük foglalkozik. Mindig kérdezi őket a suliról, és engem soha. 
- Kincsem, tudod, hogy ez nem igaz – karjaimba emeltem és finoman megráztam a fejem – Téged is ugyanannyira szeret, mint a testvéreid. Te vagy az ő kicsi hercegnője. 
- Jesse és Jaydon akkor mik? A hercegei? 
- Aputól minden kitelik, nem igaz? – aprót bólintott, ahogy karjait a nyakam köré fonta és várta, hogy az autóhoz érjünk.

Fél órával később, már otthon is voltunk. Frances szinte felrohant az emeletre, és olyan hangosan közölte a bátyaival, hogy hova megyünk, hogy még én is hallottam a bejárati ajtótól. Mire én is utolértem, az ikrek már teljes készenlétben álltak előttem, hatalmas mosollyal az arcukon. 
- Mi a helyzet, férfiak? – érdeklődtem összefont karokkal – Milyen volt a suli? Hogy ment a matek vizsga? 
- Kihagytam az utolsó kérdéseket, de minden mást megválaszoltam.
- Mindent megválaszoltam, szerintem egyszerű volt.
Egymás szavába vágva mondták a magukét és nem igazán akarták abba hagyni. Persze nekem ezzel nem volt bajom, hiszen szerettem hallgatni, amiről meséltek. Bár amikor egyikük beszélt egyszerre, jobban megértettem őket. 
- Na, jól van. Elég legyen – nevettem fel – Ha egyszerre beszéltek, akkor nem fogok semmit megérteni. Ettetek mikor hazajöttetek? – együttesen bólintottak – Remek. Akkor várjatok a nappaliban, amíg átöltöztetem a húgotok és mehetünk. 
Jesse előre ment, azonban Jaydon egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát a földet bámulta. Kíváncsiság keletkezett bennem, de nem akartam rá kérdezni, hogy mit szeretne, hiszen sosem szerette, ha az emberek siettették illetve gyorsan vártak el tőle dolgokat. 
- Anya. Következő hónapban lesz a bál és… és én csak azt szeretném mondani, hogyha kell, akkor én nem megyek. 
- Miért mondod ezt, szívem? Talán nem szeretnél menni? 
- Tudom, hogy milyen drága és mivel Jesse amúgy sem mondana le róla, én megteszem helyette. Nem szeretném, ha annyi pénzt kidobnátok az ablakon csak azért, hogy vegyetek nekem öltönyt illetve a jegyet és minden mást. 
- Jay, tudod, hogy a pénz nem számít. Ha kellene, akár kétszer is kifizetném, csak hogy elmehess. 
- Én tényleg nem szeretném, hogyha erre adnátok ki. Felesleges, nem? 
- Baby, biztosan ez az egyetlen ok, amiért nem akarsz menni? A pénz? 
- Is. És mert amióta Jesse ennyire felpucolta magát, minden haverom elpártolt mellőlem. 
- Felpucolta magát? Ezt még is, hogy érted? – összevont szemöldökkel próbáltam meg megérteni, amit mondani szeretett volna, azonban nem igazán sikerült. A tizenévesek szlengjét nem igazán fogta fel az agyam, noha az én koromban is voltak igazán kacifántosak.
- Új stílus meg minden. Eddig az én haverjaim voltak, de aztán meglátták, hogy egyik pillanatról a másikra Jesse hogy megváltozott és mintha elhagytak volna. Molly, akivel eleve mentem volna a bálra, az egyetlen, aki mellettem maradt a mai napig. Nem tudom, hogy mit csináljak. 
- Nos, ahogy értelmeztem az egészet, azok a „haverok” nem igazán voltak hűek hozzád. Lehet, hogy figyelmeztetni kellene a testvéred erről. Azzal pedig nincs semmi gond, ha Molly az egyetlen, akivel tartod a kapcsolatot. Tudod, néha a legjobb barátot nem a saját nemedben találod meg, hanem az ellenkezőben. Ne agyalj rajta. Az ő veszteségük, hogyha elhagytak. Viszont azt szeretném, ha erről beszélnél a testvéreddel. Koncentrálj Mollyra, hiszen sosem tudod, hogy mit hoz a jövő, oké? Lehet, hogy történik majd valami köztetek a bálon. Már csak emiatt sem hagyhatod ki! Hidd el, megbánnád a jövőben, hogyha kihagynál egy ilyen lehetőséget. Most azonban kapd össze magad és térítsd észhez az ikred, mielőtt nekem kell kezelésbe vennem. 
Halkan felnevetett, ahogy megvakarta a tarkóját; valami, amit Nialltől örökölt. Úgy értem, családilag, hiszen ez eléggé furcsán jött ki. Karjaim ölelésre tártam, majd magamhoz szorítottam a két perccel idősebb fiamat. Hihetetlennek tűnt, hogy már a tizenhatodik életévét élte, hiszen tisztán emlékeztem a napra, amikor haza jöttem vele, Jessevel és Harryvel az oldalamon. 
- Én kicsi babám – suttogtam lehunyt szemekkel, apró puszikat hintve a hajába miközben egyre szorosabban öleltem magamhoz – Sose engedd, hogy mások lehúzzanak, rendben? Sokkal jobb vagy náluk.

Harry járata eltörlődött, és azzal együtt a gyerekek kedve is. Nem beszélve az enyémről. Kellett már, hogy mellettem legyen, hiszen több mint két hónapig távol volt. Noha volt egy olyan érzésem, hogy az ikrek és Frances is eléggé ki volt az apjuk hiánya miatt. 
Végül hajnali háromkor kaptam a hívást Harrytől, hogy a gépe leszállt és már Angliában van. Mivel Jesse és Jaydon ébren voltak, mindenképpen jönni szerettek volna, de kislányom nem hagyhattam egyedül otthon, ezért fel kellett ébresztenem mély álmából. Mihelyst összekaptuk magunkat, már az úton is voltunk, ahol egyébként a fiúk jobb kedvre derítették Francest és nem is örülhettem volna neki jobban. Mindig is egy durcás személyiség volt, hogyha fel lett keltve az éjszaka kellős közepén. Ez pedig egy tulajdonság volt, amit tőlem örökölt.

Szerencsére a repülőtéren alig voltak, így megúsztuk a rajongó tábort, mely mellesleg várt volna minket, ha Harry gépe még is akkor érkezik meg, amikor kellett volna. Frances a karjaimban volt, fejét a vállamra hajtva pislákolt és próbált ébren maradni, hogy találkozhasson az apjával. Ő szeretett volna az első lenni, de mivel a srácok előre mentek, ők már Harryn csüngtek és nem igazán akarták elengedni őt. A látvány megmelengette a szívem, és mielőtt még érzelgősebbre válthattam volna, közelebb mentem hozzájuk. 
Harry arca igazán nyúzott volt, szemei alatt kisebb karikák voltak, de nem túl feltűnőek. Távolból úgy tűnt, mintha semmi baja nem lett volna. Harry mondott valamit az ikreknek, ugyanis szinte azonnal a táskájához rohantak majd szinte feltépték azt, hogy megnézhessék, mi van benne. 
- Lehetek akármilyen szigorú velük, te mindig elkényezteted őket valamivel – jegyeztem meg mosolyogva. 
- Valakinek azt is kell – fáradtan elmosolyodott, mellém lépett és Frances figyelmét próbálta meg elnyerni mely tulajdonképpen nem telt sok időbe. 
Kislányunk szinte kiugrott a kezemből, hogy mielőbb Harrynél lehessen és úgy szorította magához, mintha az élete múlott volna rajta. 
- Ennyire hiányoztam, szépségem? Hm? – míg ők elvoltak egymás társaságában, az ikrek felé indultam, hiszen amúgy sem lett volna esélyem közel kerülni Harryhez.
Ha Frances hozzá került, akkor az azt jelentette, hogy egy ideig senkinek nem lehet hozzáférése Harryhez. 
- Srácok, ne itt pakoljuk szét a táskát, oké? A kocsiban megtehetitek, de ha nem szeretnénk felhívni az emberek figyelmét magunkra, akkor javaslom, hogy induljunk. Apa is és ti is fáradtak vagytok.
Minden válaszolás nélkül betették mindazt, amit kivettek, majd becipzárazták a táskát. Harry mellém lépett, majd a kezembe adta Francest. Vállára vette a csomagját, kezeit a fiai vállaira helyezte, így ő ment középen és végül a kocsi felé indultunk. Nem lepett meg, amikor hátra ült a gyerekekhez. Megint ő volt közepén, Frances az ölében az ikrek pedig az oldalain. Egymásnak dőlve pihengettek és várták, hogy végre hazaérjünk.

Öt óra is lehetett, amikor végre mindenki ágyba került, beleértve engem is. Harry a fürdőben volt, majd miután végzett, mint ahogy mindig, akkor is bement a gyerekekhez és végig puszilgatta őket. 
Percekkel később az ajtó nyitódását és csukódását lehetett hallani majd éreztem, amint a matrac besüllyedt mellettem. Harry testéből áradt a meleg és a már megszokott tusfürdő illata. 
- Mhm, végre – hangja mély volt, tele fáradtsággal és kicsorduló szeretettel – Életem egyik legfontosabb nőszemélye végre mellettem van. 
Halkan felkuncogtam, ahogy letettem a telefonom, vele szembe fordultam s karjaimmal átöleltem a nyakát. Éreztem, amint kirázta őt a hideg, így annak ellenére is, hogy nem volt olyan hideg, magunkra húztam a takarót derékig. Arcát a mellkasomba fúrta és néha-néha egy kisebb puszival ajándékozta meg a bőröm. 
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már csak arra lettem figyelmes, hogy a szemeim lassan lecsukódnak amint Harry halk horkolását hallgattam.


**

Másnap reggel én voltam az első, aki virított. Nos, ha fél egy reggelnek számít. Mint általában mindig, akkor is csináltam reggelit. Tekintve hogy szombat volt, palacsintával vártam, hogy felkeljenek a gyerekek, mely tulajdonképpen nem sokkal azután, hogy elpakoltam mindent, meg is történt. Jesse, kezében Francesszel jelent meg az ebédlőben, eléggé kómásan, mögötte Jaydonnel. Míg felébredeztek elővettem a tányérokat és poharaikat és eléjük tettem a palacsintákat is. 
- Meglesztek, amíg ránézek Apára? – pillantgattam a két nagyobb között, célozva arra, hogy onnantól a kezükbe adtam a húguk felügyelését. 
Halk hümmögés töltötte be a szobát, melyet egy lusta mosollyal reagáltam le és már ott sem voltam. Bíztam annyira a srácimba, hogy velük hagyjam Francest, meg aztán ő sem volt egy rossz kislány. Reggelente, meg főleg nem. 
Felérve az emeletre, senkit nem találtam a hálóban, így a fürdő felé igyekeztem, melynek ajtaja nyitva volt. Amint beértem, meg is találtam a személyt, akit kerestem. A kagylónak támaszkodott a bal kezével, míg a jobbal megmosta a fogait. Mit sem foglalkozva ezzel, karjaimat a dereka köré fontam, fejemet a hátán pihentettem. 
- Kialudtad magad, szupersztár? – kérdeztem halkan mire egy morgással válaszolt. 
Kidugta a fenekét majd közel hajolt a csaphoz, hogy ihasson, ezzel ellökött egy kicsit magától. A pulton lévő fehér törülközővel megtörölte a száját és kezeit majd felém fordult. 
- Nem, de inkább töltöm veletek az időt, mint sem az ágyban vesztegessem. 
- Frances biztosan aludna veled – jegyeztem meg mosolyogva – Eléggé kómás még szegénykém. 
- Srácok? 
- A helyzethez képest szerintem eléggé toppon vannak. Eltekintve a vizsgáktól. Mindegyikük ki van készülve. Jaydon például ilyet szólt tegnap, hogy ő nem megy a bálra, mert az összes „haverja” átpártolt Jessehez és hogy az egyetlen mellette lévő személy, az a lány, akivel menne a bálra, Molly. Nem tudom, hogy a fáradtság beszélt-e belőle, de eléggé szomorú volt és nem igazán lehetett rávenni semmire. 
- Nagy rajtuk a nyomás, persze, hogy marhaságokat beszélnek – magyarázta – Csak úgy, mint te tetted annak idején, annyi különbséggel, hogy rajtad még nyomásnak sem kellett lennie. 
- Haha, a vicceid még mindig fenomenálisak. Azt hiszem, mindennap van valami, amivel emlékeztetsz, hogy miért is mondtam igent neked. 
- Hát amúgy sem engedtem volna, hogy elszabadulj tőlem – vallotta be fél oldalas mosollyal az arcán. Váratlanuk ugyan, de végül megcsókolt, annyi idő után, és oh, de még mennyire hiányzott az érzés. Lassú volt, tele érzelemmel, és amikor elhúzódott, úgy éreztem, mintha elzárták volna az összes légi utat ahol friss oxigént tudtam volna a szervezetembe juttatni – Szeretlek, imádlak, ágyamba kívánlak, de a gyerekek egyedül vannak lent és lehetnek akármilyen álmosak, képesek csinálni valamit. 
- Csak még egy kicsit maradjunk, kérlek – kérleltem, amint rácsimpaszkodtam. 
Szorosan bújtam félmeztelen testéhez mely hihetetlen módon még mindig kellemesen meleg volt. Ezúttal ő nevetett fel, de végül karjait körém zárta.

A nap további részét a nappaliban töltöttük. Harry odaadta a gyerekeknek, amit vett és akármennyire is próbáltam rá mérges lenni azért, mert nekem is hozott egy arany karkötőt, nem ment. Túlságosan hiányzott, ez volt az egyik, a másik pedig, hogy elképesztően jól esett, amiért gondolt rám. Csak úgy, mint régen. Talán felnőttünk – kinézetileg, de semmiképpen sem szellemileg – de a régi szokásaink ugyanúgy megmaradtak. Mint tinédzserkorunkban, ugyanúgy piszkáltuk a másikat, vagy éppen vitáztunk. Barátaink is velünk maradtak, mely az igazat megvallva kicsit meglepett, de nagyon örültem neki. 
Röviden-tömören összefoglalva, az életem tökéletes volt és semmi pénzért nem cseréltem volna el. Talán Harry sokat volt el otthonról, és néha már téptem a hajam a frusztráltságtól, amit a hiányossága okozott, elégedett voltam az életemmel. Amikor tudtam, a stúdióban voltam vagy éppen otthonról dolgoztam. Testvéreimmel is folyamatosan tartottam a kapcsolatot, csak úgy, mint a szüleimmel illetve Harry családjával. Nessa sem maradhatott ki az életemből, illetve Callum, Isabella, Rita és a One Direction maradék tagjai sem. Mind jelen voltak és akármikor kellettek, ott voltak az oldalamon, hogy segíthessenek. 
Hálás voltam mindazért, ami történt velem és azokért az emberekért is, akik az életembe kerültek. Fogalmam nem volt, hogy még is mihez kezdtem volna a családom nélkül. De tudjátok, hogy mi a jó? Emiatt egy percre sem kell aggódnom, hiszen mindig mellettem lesznek, és én mellettük.

Nos, ez volt az én történetem. A nevem a világ felé Stephanie Ashley Styles, de mindannyian tudjuk, hogy belülről még mindig egy vagyok a Horan testvérek közül.

THE END

Néhány információ a bloggal kapcsolatban:


• 2013. Április 10. – 2014. Június 20.
• Oldalmegjelenítések száma: 66,585 ((14/06/20))
• Feliratkozók száma: 61 ((14/06/20))
















2015. június 13., szombat

#SEASON II * 40. Hosszú folyamat volt, de őszintén megérte.

Hiiiiii,
Utolsó rész. Annyira furcsa még csak rá gondolni is, nem hogy leírni! Na, de nem szeretnék én búcsúzkodni, majd az epilógus végén, lol. :D Most még szeretném, ha kiélveznétek az utolsó pillanatokat, aztán az epilógust. :3 Az új bloggal kapcsolatosan; jövőhéten szombaton kerül fel a prológus, amikor ide felteszem az epilógust! Remélem, hogy ez így rendben van veletek is!:)

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Június 27. A nap, amikor végre úgy feküdhettem le a Los Angeles-i szállásom kanapéjára, hogy tudtam, másnap nem kellett korán felkelnem egy újabb fotózás esetleg forgatás miatt. Az elmúlt hetek hosszasak voltak, tele feszültséggel és idegeskedéssel. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak jó pillanatok is. Az egyik ilyen derűs pillanat az volt, amikor megjelent Niall és Harry az egyik forgatáson, még Áprilisban, és három-négy napig velem voltak. A jelenlétük sokat segített leginkább abban, hogy felemeljenek a padlóról, ahova időközben sikerült lekerülnöm, nem is egyszer. 

Szóval, visszatérve az előbb említettekre, végre volt esélyem feküdni és csak mosolyogva lehunyni a szemeim. Non-stop dolgoztam az elmúlt egy és fél hónapban, melyet amúgy Harryvel szerettem volna tölteni, de ha a munka hív, akkor nincs megállás. De végül is nem bántam annyira, hiszen sok minden lehetőséget nyújtott ez az új filmszerep és megannyi fotósorozat a jövőmre nézve és éltem vele. 
Pihenésem gyorsan félbeszakadt, amint meghallottam a csengő zaját. Igazából teljesen kiment a fejemből, hogy látogatót vártam. Amint felpattantam a kanapéról, szinte futva érkeztem meg a bejárati ajtóhoz. Kitárva azt, kedvenc biztonsági őröm, nos, inkább már fogadott bátyám, Callum mosolygós arcába ütköztem. Mellette Isabella hasonló mimikával köszöntött és nem tudtam megállítani magam, amikor a tekintetem lejjebb csúszott és megakadt a kissé kerek hasán. 
- Csak nem? – kérdeztem elképedve, felkészülve arra, hogy mindkettejük nyakába ugorjak, ha a teóriáim megvalósulnak. Isabella Callumre pillantott, halvány mosoly terült el mindkettejük arcán, aztán bólintottak – Végre! 
Szinte sikítva vetettem magam rájuk, persze vigyázva arra, hogy ne nyomjam össze szegény Isabellát teljesen. Nevetésük egybefolyt reakcióm láttán, végül ők is átöleltek.
- Call nem engedte, hogy elmondjam előbb – tájékoztatott a lány, miközben megforgatta a szemeit – Négy hónaposak vagyunk, és még mindig nem lehet megmondani, hogy lány vagy fiú lesz-e. 
- Szereti rejtegetni már most a dolgokat. Ebben igazán hasonlítani fog az apjára! – erre mindhárman felnevettünk – Oh, gyertek beljebb, ne itt álljunk az előszobába. Nincs semmi kajám, amivel szolgálhatok, mivel szabadidőm olyan ritka, mint a fehérholló. 
- Ugyan – legyintett felém Isabella – Nem azért jöttünk, hogy élősködjünk rajtad. Mivel tudtam, hogy szabadidőd van, megbeszéltük Callummel, hogy eljövök és meglátogatlak. Elég régen találkoztunk, és mint láthatod, volt mit megosztanom veled! 
- Na, igen! Ha a pasidon múlott volna, lehet, hogy csak akkor értesültem volna a babáról, amikor már megszületett volna! 
- Haha – gúnyolódott Callum – Nem vagyok olyan, mint egyesek. 
- Kikérem magamnak!

Miután abba hagytuk a gyerekes veszekedésünket, a nappaliban ültünk le és merültünk el Isabella terhességében. Számomra nagydolog volt, tekintve hogy nekem lehetett már volna részem ilyenben, de túl fiatal és naiv voltam. 
Mindketten elmondták, hogy milyen neveket szeretnének, hogyha fiú vagy éppen lány lesz a kis jószág. Míg Callum inkább az unisex neveket preferálta, Isabella különleges, ritka nevek mellett maradt. Mindemellett feljött az a téma is, hogy a kisgyerek két állampolgárságú lesz, tekintve hogy Isabella igazából Olasz, Callum pedig Angol származású.

Két óra elteltével azonban elmentek. Azt mondták, még sok elintézni valójuk van és rám is rám fér a pihenés. Nem ellenkeztem, valóban úgy éreztem, hogy a szemeim bármelyik percben feladhatják a szolgálatot. Nem sokkal azután, hogy az ágyamba vetettem magam, az álom manók elraboltak magukkal egy teljesen másik világba.

**

Telefonom csörgése volt az, amely felrántott kellemes álmomból. Mindig is rühelltem az órákat ezért sosem volt beállítva nekem, viszont volt, hogy valaki más megoldotta azt, hogy ébren legyek, mint ott és akkor. Meg sem nézve, hogy ki az, a fülemhez emeltem, miután megnyomtam a zöld gombot. 
- Igen? – dünnyögtem a telefonba, mely valószínűleg nem a legmegfelelőbb módja volt annak, hogy valakit köszöntsünk, de hát ez vagyok én, amikor valaki felkelt. 
- Szép jó reggelt, szerelmem! – Harry mély hangja megmosolyogtatott, szívem hevesen kezdett kapálózni a mellkasomban. Kuncogása jobb kedvre derített – Felkeltettelek? 
- Aha. Mi újság? Miért hívtál? 
- Csak gondoltam megérdeklődöm, hogy hogy vagy – válaszolta egyszerűen – Sajnálom, ha felráztalak az álmodból.
- Semmi gond. Amúgy sem kellene egész nap aludnom – nevettem fel halkan – Hallod, mikor jössz már hozzám? 
- Uh, baby, már is házasodni akarsz?! – kérdezte viccesen, mire megforgattam a szemeim, még ha nem is láthatta.
- Tudod, hogy értettem.
- Igen és nem tudom. Szeretnéd, ha mennék? 
- Ühüm. Hiányzol…
- Te is hiányzol nekem, baby. Amint lesz, időm megyek. Tudod, hogy mindig megoldom. 
- Aha, csak… nagyon hiányzol – célozgattam tovább.
- Ne aggódj, előbb találkozunk, mint gondolnád – terelte el a témát, mire egy kis részem csalódott – Szeretlek, ugye tudod? 
- Mhmm – hümmögtem, arcomon széles mosollyal, egy bólintással megtoldva.
- És azzal is tisztában vagy, hogy sosem erőltetnék rád semmit!? 
- Persze, de mire szeretnél kilyukadni? Kómás fejjel nem igazán tudok gondolkodni – kuncogtam fel. 
- Annyira szeretem, amikor kócosan kelsz fel reggelente mellettem, a pólómban. Hiányoznak az olyan pillanatok, amikor turnén vagyok. Furcsa, hogy nem tudlak magamhoz húzni lefekvés előtt. Furcsa, hogy nem tudok játszani a hajaddal vagy a kezeddel. Furcsa, hogy nem szeretgethetlek azelőtt, hogy ki kellene szállnom az ágyból. 
- Harry, miről beszélsz? – teljesen összezavarodtam, azonban nem tántorította el a kérdésem őt semmitől. 
- Néha teljesen idiótának érzem magam, amiért ennyire oda vagyok érted és bár eleinte magamnak sem mertem bevallani, nézd, meg mi történik most. Elmondom neked a legféltettebb titkaim közül az egyik talán legnagyobbat! Úgy érzem magam, mint egy tinédzserlány, aki éppen az első szerelmét tapasztalja meg. A helyzet csupán az, hogy veled mindennap olyan, mintha az első lenne. És tudod mi a helyzet? Ha tehetném, akkor újraélném az összes őrült, szomorú és boldog pillanatainkat! Talán a múltban nem volt fényes kapcsolatunk, tudom, hogy a jövő a mienk, és ha te is szeretnéd, akkor dolgozhatunk rajta. És én ezt szeretném. Szeretném, mert akárhányszor a szemeidbe nézek, magamat látom. Ez nem jelent más embernek sokat, de nekem mindent. Ez azt jelenti, hogy látom egy részem benned; egy részed, amit sosem szeretnék elengedni. Amikor egy szobában vagyunk, a szívem izgatottságtól dobog. Minden egyes szó, amely elhagyja az ajkaid, eléri, hogy elveszítsem a lélegzetem. Bizarr, de amikor a szemeimbe nézel, egy fajta rázás járja végig a testemet; egyértelmű boldogság. Oh, ne aggódj, tudom milyen nyálasan hangzott az előbbi – jegyezte meg hirtelen, halk kuncogással megtoldva – Eddig minden évben, amikor eljött a Valentin nap vagy az évfordulónk, tudtam, hogy jobbnak kell lennem, mint az elmúlt évben. Őszintén bevallom; félek. Félek, hogy egyszer elhagysz egy olyan férfiért, aki sokkal jobb nálam és több mindent tud megadni neked, mint én. De mikor stresszelek, te mindig mellettem vagy, és legyen szó akármiről, rád mindig számíthatok. Töretlenül tartod bennem a lelket, támogatsz és boldoggá teszel. Igazából egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy megköszönjem mindazt, amit tettél értem az elmúlt évek alatt! Aztán amikor eljön a születésnapom, szó szerint imádom, amikor egész nap az ágyban fekszünk, és csak beszélgetünk. Persze, azt is szeretem, amikor a srácokkal ünnepelünk, vagy amikor Anyuék meglátogatnak. De veled valahogy különleges. Talán éppen azért, mert te magad is az vagy. 
Beállt a csend ezután. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Először is nem értettem, hogy minek kezdte el mesélni ezt az egészet? Aztán amikor kopogás zavarta meg a csendességet, automatikusan a bejárati ajtó felé kezdtem el menni. 
Arcomra mosoly ült, szélesebb, mint ami azelőtt volt ajkaimon – már ha az lehetséges volt. Harry, telefonnal a kezében nézett vissza rám, komoly arckifejezéssel, még is halvány mosollyal. 
- Legyek akármilyen nyálas, az első perctől kezdve tudtam, hogy különleges vagy. Az évek elteltével, ezt bebizonyítottad nekem. Csodállak és még annál is jobban szeretlek! Négy év nem kevés idő, de nekem éppen elég volt arra, hogy menthetetlenül és visszafordíthatatlanul beléd szeressek. Szeretni foglak, amíg élek. Az utolsó levegővételemig. Őszintén nem tudom magam elképzelni egy másik nő mellett így a legboldogabb és legszerencsésebb férfivá tennél ha… nos. Ha hozzám jönnél feleségül?! 
Mindeközben egy térdre ereszkedett, kipattintotta a fekete bársonnyal befedett dobozkát és mintha kissé könnyes szemekkel nézett volna rám. Csak úgy, mint én rá. A szavak mindennek ellenére a torkomon ragadtak. Egyáltalán nem számítottam erre. Basszus, még a huszonegyedik életévemet sem töltöttem be, erre ott állt előttem életem szerelme! Jobban mondva térdelt és arra várt, hogy igent mondjak, vagy éppen elutasítsam.

Végül egy aprót bólintottam és egy halk „igen” hagyta el a számat. Arcára széles mosoly ült miközben az ujjamra húzta a gyűrűt és ez engem is jó kedvre derített. Igaz először bizonytalan voltam, de aztán, mint derült égből villámcsapás, minden emlékem lejátszódott előttem, amit ketten éltünk meg. Persze, hogy igent mondtam neki! 
Karjai a derekam köré fonódtak, az enyémek felkúsztak a nyakáig. Időm sem volt megnézni a gyűrűt, olyan gyorsan történt minden. 
- Annyira szeretlek – susogta a fülembe, mire testemet végig szántotta a libabőr – Olyan csodálatos vagy és annyira boldoggá teszel, hogy meg sem érdemellek. 
- Ne beszélj butaságokat – motyogtam. Éreztem, amint az arcomon lefolyt egy-két könnycsepp, majd szipogni kezdtem – Nagyon szeretlek, és legyünk már őszinték. Én vagyok az, aki nem érdemel meg egy olyan srácot, mint te. Tökéletes vagy. Hozzám túl tökéletes. De semmi pénzért nem válnék meg tőled. 
- Még jó, hogy nem is engedném – nevetett fel, ahogy elhúzódott tőlem. Tekintetét az enyémbe fúrta majd minden előjel nélkül, ajkait az enyémekre tapasztotta. Szinkronban mozogtak ajkaink, ahogy a csók kezdett egyre fűtöttebb lenni. Amikor elhúzódtunk egymástól, így szólt – A legcsinosabb, legokosabb, legtökéletesebb menyasszony a világon. A cím mától a tied.
- Ne túlozz. 
- Marhaságokat beszélek – folytatta tovább – Mikor megszülettél, már a tied volt! 
- Látod!? Erről beszélek! – mondtam kuncogva, piros arccal – Mindig olyan kedves vagy velem és… csak hibátlan vagy. Nem tudom, hogy az univerzum hogy volt képes téged elbírni. Minden, amit teszel vagy mondasz, maga a megtestesült tökéletesség. És már megint túl sokat beszélek. 
- Lehet, hogy túl sokat beszélsz, de ez egy olyan tulajdonság, amit imádok benned. Néha képes lennélek leütni, de ugyanakkor szeretem, mert olyan dolgokat tudok meg, amiről talán nem kellene. Példának az előbbi kis kitörésed. Bár közel sem vagyok a tökéleteshez. 
- Makacs vagy! – jelentettem ki, felhúzott orral.
- Akárcsak te – vigyorgott rám – Talán éppen ezért illünk egymáshoz.

Percekkel később már a nappaliban beszélgettünk. Ő ült a kanapén én meg kis híján az ölében. Tekintetem folyamatosan a gyűrű és az arca között váltogattam mely egy olyan hatást keltett, mintha egy teniszmérkőzésen lettem volna. 
Értelmetlen dolgokról beszélgettünk. Egyik témából átfolytunk egy másikba, ezzel fenn tartva a társalgást. Azonban egy váratlan pillanatban megtörtem az akkori rövid csendet. 
- Harry? 
- Mhm? 
- Félek – vallottam be halkan mely számára minden bizonnyal zavaros volt. Tekintete csak megerősítette véleményem – Mi van, ha még nem vagyok kész erre az egészre? – utaltam az eljegyzésre. 
- Nézd, én is félek. Fogalmam nincs, hogy hogy volt bennem ennyi faszaság. Úgy értem, megvenni a gyűrűt, de előtte még kikérni a családod, legfőképpen Apukád és talán Niall valamint Greg véleményét erről az egészről. Hosszú folyamat volt, de őszintén megérte. Most, hogy már túl vagyok ezen, úgy érzem, hogy egy teljesen új lapot nyitottam. 
- Valóban ilyen érzés – értettem egyet vele halkan – Mármint, olyan, mintha egy új fejezet kezdődne, de ismeretlen. Nem olyan, mint amikor összejöttünk. Akkor is tudtam, hogy egy új élet vár rám, de ez most valahogy más. 
- Én csak remélem, hogy nem bántad meg azt, hogy igent mondtál – hangja sebezhetőnek hallatszott és egészen csendesnek. Nem szerettem, ha ilyen tónussal beszélt hozzám, mert ilyenkor mindig letört egy kisebb darab a szívemből. 
- Még álmomban sem bántam volna meg, hogy igent mondtam neked – válaszoltam mosolyogva s megszorítottam a kezét, mely össze volt kulcsolva az enyémmel – Szerintem kijelenthetem, még akkor is, ha totálisan ciki, nyálas és megalázó lesz, hogy életem első szerelmének a menyasszonya vagyok, és nem lehetnék boldogabb. 
- Nos, talán nem vagy életem első szerelme – kezdte a mesélést, mire egy kissé megfájdult a szívem, de persze ezt nem szabadott volna a lelkemre vennem. Alap, hogy volt előttem barátnője, akit szeretett az összes porcikájával – De az életem utolsó szerelmét már lassan öt éve elnyerted. 
Kuncogva csúsztam fel a kanapén, hogy a vállába temetve az arcom elrejtőzhessek. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen hatással voltak rám a szavai. 
- Szerintem már vagy ezredjére mondom a mai nap, de nagyon szeretlek és egy percig sem bánom azt, hogy telefonon keresztül böktem ezt ki neked először – motyogtam, de ennek ellenére biztos, hogy meghallotta, hiszen szinte azonnal válaszolt. 
- Örülök, hogy így gondolod – arcára széles mosoly ült s elérte, hogy az ölébe üljek, vele szembe. Kezeim a nyaka köré csúsztak, ahogy megpusziltam a homlokát, s arcom elvörösödött – Nem voltam valami romantikus, de legalább igent mondtál és el sem hiszed, hogy mennyire boldoggá tettél vele. 
- Ne aggódj, pár év, és minden egyes veszekedésünk alkalmával felteszed majd az ironikus kérdést; miért is kértem meg a kezed? Vagy, ha eljutunk odáig; miért is vettelek el feleségül? 
Erre mindketten felnevettünk és szerintem még ő maga is tudta valahol mélyen, hogy igazam volt. 

2015. június 6., szombat

#SEASON II * 39. A távolság nem lesz azok között a dolgok között, amik szét szednek bennünket.

Hiiii,
Ezer bocsánat, amiért a részek ennyire szétszórva érkeztek. Az egy hét, amit Magyarországon töltöttünk igazán megkavaró volt és időm sem volt arra, hogy írjak. Jelenleg vizsga időszakom van, így megint csak nehezen megy az írás, de igyekszem! Az utolsó rész nem tudom, hogy mikor jön; valószínű, hogy szombaton, aztán az epilógus az azutáni szombaton! Plusz arra gondoltam, hogy mikor ide felteszem a 40. részt, az új blogomba is feltehetném a prológust...? :)
Na, mindegy, nem is szeretnélek titeket tovább feltartani! Oh, és még valami, mielőtt elfelejtem! Nagy köszönet Patricia Paynenek, amiért segítségemre volt ebben a részben! :)♥

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaim, ahogy végül kirázódtam a mély és eléggé negatív gondolataim közül. Mindig is egy olyan személy voltam, aki belélegezte a negatívat és kifújta a pozitívat, amikor pont fordítva kellett volna csinálnom. Ám valahogy sosem sikerült ezt összehoznom, pedig voltak esetek, mikor már kínosan figyeltem erre.
És most pedig éreztem, hevesen verő szívem mellett, mennyire áradnak belőlem a negatív energiák. Ez a kritika, a lehető legjobban földre dobott, nem csak, mint színész-, és énekesnő, hanem mint Harry barátnőjeként is. A monitoron szemeim előtt felnagyobbodtak a szavak, amelyek lehúztak a mélységbe, a hideg, kemény padlóra, ahonnan, alig-alig tudtak már felkaparni.

Tehetségtelen. Csúnya. Gyilkos. Személyiségzavaros. Öntelt. Beképzelt. Pénzéhes.

Forgott velem a világ, ezek a szavak pedig csak egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek, míg végül agyon nem nyomtak. Nessa lentebb görgetett az oldalon, ahol a Directionerek kommentben egyetértésüket nyilvánították a kedves kritikussal.

„Csak kihasználja Harryt, és a hírnevét!”

Egyszerűen csak irritál ez a csúnya szőkeség, és, hogy Harry mit lát benne. Látjátok, fogalmam sincs!

Szerintetek mennyit fizetett Niallnek, hogy felvehesse a nevét?

Horan család szégyene! Nézzétek meg a kis Theot, vagy Niallt, hihetetlen, hogy rokoni szálak fűződnek egymáshoz!

Néma zokogás rázta meg a testem, a képernyőről eltűnt minden és percek alatt Vanessa védelmező karjai között találtam magam. Az elmúlt két hónapban, míg a srácok a turnén voltak, ő volt az a személy, aki mellettem volt mindenen keresztül. 
- Shh, Steph! Ne, kérlek, ne engedd el magad! Nincs igazuk. Kérlek szépen, ne ess szét!
Vanessa szavai egyik fülemen be, másikon ki szálltak. Egyszerűen nem tudtam nem sírni, könnyeim csak úgy ömlöttek, a mellkasom szorított. Nessa kegyetlenül káromkodott, magát szidta, amiért megnyitotta azt az oldalt, én pedig két hüppögés között még azt sem tudtam kinyögni, hogy semmiről sem tehet.

Két és fél óra múlva, eláztatott párnával, feldagadt szemekkel kucorogtam a kanapé sarkában. A kispárnát kétségbeesetten szorítottam magamhoz, közben pedig próbáltam az összes gondolatot kiűzni a fejemből. Úgy vágytam arra, hogy ne tudjak se gondolkozni, se álmodni, csak lebegni a sötétségben, mint drogos a drogra, vagy éppen egy édesszájú a csokoládéra. Hiába voltam borzasztóan kimerült, nem bírtam elaludni. 
- Steph, kérlek, idd meg ezt – ült mellém Nessa egy zöld bögrével – Ettől megnyugszol, arról nem is beszélve, hogy most sok vizet vesztettél ennyi sírás után! Idd meg kérlek – kérlelt, én pedig kiszabadítottam a kezeimet a takaró alól, és szó nélkül elvettem tőle a bögrét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd kisepert egy kósza, szőke hajtincsemet a homlokomból – Steph, légy szíves térj magadhoz! Ne hagyd, hogy ez így földhöz vágjon! Senkiháziak, azért kapják a pénzt, hogy lehúzzák a mélybe az embereket! Nem szabad azt hinned, hogy igazuk van. Stephanie, csodálatos vagy, egy csodálatos személyiség, gyönyörű lány, jószívű, bolondos, kedves! Gondolj arra, mennyien szeretnek! Hány rajongód van! Gondolj rám, Daniellere, vagy Niallre. Gondolj Harryre. Gondolj arra, hogy mennyire szeret, és hogy ezt hányszor bebizonyította már neked. Nagyon kiborulna, ha így látna. Niall is. Szedd össze magad! Erős lány vagy, érted?
Aprókat bólintottam, bár közel sem sikerült felfognom, hogy még is miről hadovált. Nem láttam értelmét annak, hogy elhiggyem neki, amit mondott. Nem ez volt az első alkalom. E két hónap alatt többször is megkaptam a lenéző, bántó megjegyzéseket. És míg kívülről semmi bajom nem volt, nap, mint nap törtem össze belülről. 
Harryre volt szükségem, de valószínűleg én nem kellettem neki. Hiányzott, hogy vele aludjak, vele keljek. Hiányzott, hogy bókoljon, hogy szeressen. Csak hát amilyen balfasz és szerencsétlen vagyok, veszekedést indítottam, neki pedig turnéra kellett mennie.


Vanessa eltűnt mellőlem, így hát egymagamra maradtam. A bögrém-letettem a földre, lefeküdtem és nyakig betakaróztam. Könnyek marták a szemeim ezért szorosabban zártam őket össze és a paplan alá bújtam. Miután kényelmesen, magzatpózba helyezkedtem megpróbáltam kiegyenlíteni a lélegzésem, de amint az utálatos kommentekre gondoltam, felvonyítottam, mint egy kutya és újból zokogni kezdtem. Embertelen hangok szöktek ki a számból, amíg a könnyeim versenyt futva siettek végig az arcomon majd szívódtak a párnába. 
- Steph – elhalkultam, amikor meghallottam a nevem. Az akcentust bárhol felismertem volna. 
Szipogtam, de nem húztam el a takarót a fejem elől. Nem akartam, hogy meglássa a vörös arcom, felpuffadt szemeim. Amúgy sem voltam egy szép látvány, hát még kibőgött szemekkel. 
- Mi a fasz történt veled, húgi? – a fény bántotta a szemeim amikor a „fedél” eltűnt a fejem fölül és helyette egy aggódó tekintetű Niall nézett vissza rám – Ugye ez nem Harry miatt van!? 
Heves lélegzéssel, könnyekkel teli arccal ráztam meg a fejem majd kapaszkodtam bátyám vállaiba és húztam magamhoz. Szinte rám esett, de nem érdekelt. Niall amúgy sem volt olyan dagadt, mint én. Aztán, mint derült égből villámcsapás, eszembe jutott, hogy mennyiszer ültem Harry ölében, és hogy minden alkalommal el kellett viselnie a túlsúlyomat, de egyszer sem említette meg, nehogy rosszul érezzem magam. Ez megint betett nálam, és újból könnyekben törtem ki. 
- Stephanie, ez nem normális, mi a bajod? – kérdezte halkan még is keményen – A barátnőd totális sokkban nyitott ajtót és magát hibáztatta. Csinált valamit? 
Fogalmam nincs, hogy mi volt az a hang, ami kijött belőlem, amikor egy nemmel válaszoltam Niallnek, de legalább megértette. Nem is kérdezett mást ez után. Gondolom belátta, hogy lehetetlen lesz bármit is kiszedni belőlem.
- Har-Harry – krákogtam gyorsan, szinte már érthetetlenül.
Jó volt, hogy Niall velem volt, mellettem állt, de ott és akkor Harryre volt szükségem, még akkor is, ha utált azokban a pillanatokban. 
- Biztos, hogy azt szeretnéd, ha bejönne? – válaszul bólintottam.
Halványan elmosolyodott, megcsókolta a homlokom, majd azt suttogta, hogy „rendben”. Percekkel később egy ijedt Harry bukkant fel előttem, melyre a szívem megállíthatatlanul dobolni kezdett a mellkasom ellen. 
- Ash, mi történt? Miért nem mondd senki semmit? 
- Kér-Kérlek – nyújtózkodtam felé a kezeimmel, mint a kisgyerekek, amikor azt akarják, hogy a szülei felvegyék őket. Mikor végre már a karjaiban voltam, egy kisebb megnyugvás járta át a testem, de hirtelen úgy éreztem, hogy bármikor elveszíthetem, ezért erősebben öleltem magamhoz – Sz-Szeretlek. 
Utáltam, hogy megtörött a hangom és hogy ennyire sebezhető voltam. Utáltam, hogy más emberek véleménye még mindig ilyen hatással volt rám. Felesleges volt a sok menőzés arról, hogy mennyire nem érdekelt, amit mások gondoltak rólam. Megtalálták a gyenge pontom, és addig böködtek, amíg el nem érték azt, hogy egy élő roncs legyek. 
Ekkor már Harry feküdt mellettem az ágyban és magunkra húzta a takarót. Egyik kezével a testéhez láncolt a másikkal pedig a hajamat simogatta. Édes, nyugtató szavakat suttogott a fülembe melyek hallatára lassan, de biztosan abba hagytam a sírást. 
- Jobban érzed magad, kicsim? – egy ingatag sóhaj hagyta el az ajkaim majd lassan bólintottam – El szeretnéd mondani, hogy mi történt? 
- Semmiség – motyogtam halkan, fejemet erőteljesebben nyomtam a mellkasához – Nem szabadna, hogy zavarjon.
- Én mindig itt vagyok, ha kell valaki, akivel beszélhetsz. Tudom, hogy nem szépen váltunk el, és eszméletlenül sajnálom, ami történt, de sajnos már nem tudom visszafordítani a történteket.
- Igazából már túltettem magam azon, ami köztünk folyt le – vallottam be.
- Akkor mi rázott fel ennyire? 
- Nem akarok róla beszélni – feleltem szerényen – Nem akarok azokra a dolgokra gondolni. Félek, hogy visszaesek, vagy rosszabb, félek, hogy visszaestem oda, ahol voltam. 
- Tudok segíteni valamiben? Akármiben. 
- Csak… azt szeretném, ha nem veszekednénk többet és velem lennél egy kicsit. Sokáig voltál távol és nem volt jó. 
Felkuncogott én pedig szerényen elmosolyodtam. 
- Megoldható. Több mint egy hónapos szünet van előttem, ha kell, minden szabad percem veled töltöm.
- Jó válasz – nevettem fel erőtlenül – Nem is engednélek el magam mellől. 
- Nem hiszem, hogy el akarnék menni. Ha még is, akkor jönnél velem. Plusz Niall sem hagyna itt egyedül azok után, amit leprodukáltál. Tényleg megijesztetted. Igazából mindegyikünket, amikor Vanessa ijedt arccal rohant lefelé és értesített minket az állapotodról. Nem mondott semmit, bár lehetséges, hogy a fiúkat beavatja lent?!
- Akkor lehet neked is tudni kellene róla – sóhajtottam fel – Vagy lehet, hogy előbb a bátyámmal kellene megbirkóznom. Valószínű, hogy ki lesz akadva, ha meghallja a történteket. 
- Ash, megijesztesz – elhúzódott tőlem hogy segíthessen felhúzni az ágyról majd tenyerébe vette az arcomat – Ugye nem történt veled semmi!? 
- Fizikailag nem – nevettem fel erőltetetten – Érzelmileg ellenkezőleg. 
- Nem kell sietned – mondta halkan amint a lélegzetem felgyorsult és nem mertem ránézni – Megvárlak. Nem megyek sehova. 
- Csak… Vanessával nézegettünk oldalakat, és rákattintott az egyik cikkre. Nem engedte először, hogy elolvassam, de erősködtem, mint mindig. Végül beadta a derekát, és elolvashattam. Tudod, hogy mindig is egy olyan ember voltam, aki magára vett mindent. Na, hát akkor is így történt – mély levegőt vettem, mielőtt a mélyebb részbe temetkeztem – Mindenféle névvel illettek én meg elhittem.
- Istenem, baby. Mennyiszer mentünk már át ezen a témán? Sosem szabadott volna elolvasnod azt a cikket! Gyönyörű vagy és tehetséges. Az emberek féltékenyek, mert a közeledbe sem érhetnek! Engem különösen utál a férfi populáció nagy része, ugyanis velem vagy, engem választottál és mert szeretsz. Ölnének azért, hogy a barátnőjüknek hívhassanak téged. Tökéletes vagy, kicsim! Ha nem is mindenkinek, nekem mindenképpen! 
- Aztán nem tudom. Könnyekben törtem ki és lehetetlen volt leállnom. Vanessa belém erőszakolt egy bögre teát aztán eltűnt, én meg megint sírni kezdtem. Feljött Niall, aztán itt vagy te. Nem a legjobb napom. Ami aztán még inkább rá fog tenni a kedvemre, az Rita lesz, ugyanis reggel üzent, hogy ma még beszélnie kell velem. 
- De ugye most már felfogtad, hogy miért nem szabad elolvasnod azokat a cikkeket!? Mindenki tudja, hogy tele van hülyeséggel mindegyik, te még is elhiszed őket. 
- Nem tehetek arról, hogy mindent a szívemre és lelkemre veszek. 
- Persze, hogy nem tehetsz róla, baby. Nem is ezt mondtam – mosolyodott el halványan, orromra egy apró puszit nyomott – Csak azt, hogy nem szabad az ilyenekkel foglalkoznod. Valóban kíváncsi személyiséged van, és persze, hogy akkor is rákattintasz a cikkre, de utána valljuk be, hogy meg is iszod a levét. 
- Majd csak tanulok a saját hibámból – megvontam a vállam és befészkeltem magam a lábai közé. Kezeimmel átöleltem a nyakát és szorosan magamhoz húztam – Hiányoztál – vallottam be melyet egy nagy sóhaj kísért. 
- Te is hiányoztál és sajnálom, amiért nem hívtalak vagy üzentem. Túl makacs voltam, meg nem mintha Niall egy pillanatra is levette volna a szemeit rólam és hagyott volna nekem egy kis nyugalmat. Minden szabad percben megtámadott, és megkérdezte, hogy örülök-e vagy, hogy boldog vagyok-e amiért itt hagytalak magadra meg minden. Igazán a védelmedre kelt és ezt nagyon jó látni.

Már majdnem válaszoltam volna, de ezt félbe szakította a telefonom vad rezgése. Nos, ez is csak azt mutatta, hogy nem igazán tartottam senkivel a kapcsolatot a készüléken keresztül és nem is nagyon vettem észre, ha engem kerestek és mondjuk aludtam vagy a fürdőben voltam. 
Mint ahogy arra számítottam, Rita keresett. Megnyomva a zöld gombot a fülemhez emeltem a telefont. 
- Hello, királylány. Ugye készen állsz egy tíz órás repülőútra? 
- Tessék? 
- Stephanie, mondtam, hogy számíts a kiszámíthatatlanra. Figyelmeztettelek, hogy ebben az évben leginkább Amerikában leszel. Úgy látom egyik füleden be, a másikon ki ment az információ. Mindegy, lényegesebb dolgokat majd itt mondok. Callum úton van, elég, ha csak bepattantsz mellé. Mindened el van intézve. Később találkozunk. 
Kis híján kiesett a kezemből a telefon, tekintetem lassan Harryre emeltem, aki értetlen arckifejezéssel nézett vissza rám. 
- Jól hallottam Ritát? – kérdezte halkan, megtörve a csendet pillanatokkal később.
Aprót bólintottam válaszként. Valahogy nem találtam a hangom ahhoz, hogy kibökjek egy igent. 
- Meddig maradsz távol? – erre megvontam a vállam, elveszett tekintetemmel próbáltam meg megfogni az övét. Aztán halkan beszélni kezdett, és végre a szemeimbe nézett – Alig értem haza, de te már elmész. 
- Sajnálom, baby – suttogtam – Elhiheted, hogy nem én terveztem így. 
- Nincs gond – arcára félmosoly festődött, homlokomra egy csókot hintett – Majd meglátogatlak olyan sűrűn, ahogy csak tudlak. A távolság nem lesz azok között a dolgok között, amik szét szednek bennünket. 

2015. május 30., szombat

#SEASON II * 38. Szerinted a cikkek maguktól tűntek el rólad és a mocskos kis múltadról?

Hiiiiiiiiiiiii,
Ahhhh, remélem, nem fogtok lemészárolni a rész miatt, haha. :D Igazából nem akartam, hogy ez történjen de hát ki tudja megállítani a sorsot? :D Na, de lényeg, ami lényeg, remélem, hogy tetszeni fog. :)

Jó olvasást. xx


Stephanie Ashley Horan
Dúdolva sétáltam végig az üres folyóson, széles mosollyal az arcomon hallgatva, ahogy a fekete magassarkúm kopogott a padlón minden egyes megtett lépésem után. Megkönnyebbült voltam, mert aznapra végeztem a munkával és ez azt jelentette, hogy onnantól kezdve azt csinálok, amit csak akarok. Tudtam, hogy a srácoknak nem kellett stúdióba menni, szóval a társaság biztosítva volt számomra és alig vártam, hogy végre hazaérhessek. Azóta, hogy fény derült pár dologra, úgy éreztem, hogy közelebb kerültem mindegyik sráchoz valamilyen szinten. Louis és Zayn is sokkal nyitottabb lett felém, amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy nap többször is beszélünk, és nem öljük meg a másikat szarkasztikus kommentekkel, bár ez inkább akkor történt meg, ha Louisval voltam sokáig egy terembe.
Túlságosan jó kedvem volt ahhoz, hogy bármi negatívumra figyeljek, így az sem érdekelt igazán, hogy amikor elindultam a kocsival, egy tucatnyi fotós indult meg utánam. Csak azt érték el, hogy kerülőt tegyek. De mint említettem, a hirtelen jött boldogságomon még ez sem tudott változtatni. Feltekertem a zenét a kocsiban és mivel sötétített ablakú járművel rendelkeztem, minden probléma nélkül énekelgettem a szöveget. 
Az amúgy egy órás útból majdnem kettő lett és mivel az idő amúgy is dél felé járhatott, gondolván arra, hogy jó lenne valamit ebédelni a legközelebbi McDonald’s felé indultam. Nagyjából tudtam, hogy ki mit szokott rendelni, így probléma nélkül álltam be a sorba a kocsis résznél majd rendeltem meg a gyors kaját és az innivalókat.

Nevetés ütötte meg a füleimet, amikor átléptem a bejárati ajtón és ez engem is megmosolyogtatott. Liam a földön ült, és a cipőjét húzta fel majd Louis is csatlakozott hozzá.
- Merre felé mentek? – kérdeztem mindenféle köszönés nélkül – Hoztam kaját.
- Barátnők – vont vállat mosolyogva Louis – Milyen kaját hoztál mellesleg? Ha olyan, akkor szerintem elvisszük magunkkal?! Liam? 
- Persze – egyezett bele a srác, mire mosolyogva a kezébe nyomtam az egyik zacskót.
- Speciális ellátásban volt részem ugyanis megkértem, hogy írják rá a neveiteket a dobozokra. 
- Okos – nevetett fel Liam – Nekünk soha nem jutott volna eszünkbe.
Percek alatt megvoltak a válogatással, és már menetre készen is álltak. Azonban mielőtt még teljesen eltűnhettek volna és én is beljebb mehettem volna a házba, Louis feltartott.
- Theo a nappaliban van Harryvel. Fogalmam nincs, hogy a bátyád hogy volt képes velünk hagyni a kissrácot, tekintve, hogy mennyire felelőtlenek vagyunk még mi is, de úgy tűnik, hogy megbízik bennünk.
- Mikor jöttek? Greg is itt van? – érdeklődtek összeráncolt homlokkal.
- Nem, csak Theo. Reggel nyolc körül beállított a kicsivel a kezében, mondván, hogy van egy kis elintézni valója. Niall nem jött haza tegnap óta Wintertől, de mint mondtam, a bátyád megbízik bennünk, szóval ránk hagyta a fiát. 
- Ha nem jöttem volna, akkor is itt hagytátok volna Harryt a gyerekkel?
- Nem – rázta meg a fejét mosolyogva – Azt beszéltük meg, hogy addig itt maradunk vele, amíg te vagy Niall, esetleg Greg meg nem jön. 
- Oh, értem – bólintottam – Nos, akkor jó szórakozást és köszönöm, hogy figyeltetek Theora.
- Ugyan – legyintett felém – Családba marad.
Egy gyors, egykaros ölelés után, már ő is eltűnt a házból, így egyedül maradtam a zacskókkal a kezemben. A nappaliban az egyik legédesebb látvány fogadott, amint Harry elterült a kanapén és Theo a mellkasán pihent. A tévé halkan szólt, így volt esélye aludni drága unokaöcsémnek. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha mi lettünk volna Harryvel Theo szülei, és míg én dolgoztam, ők apa-fia napot tartottak, mely a végén kudarcba fulladt, figyelemmel léve Theo sziesztájára. Szélesen mosolyogva lépdeltem a konyha felé, hogy végre megszabaduljak a zacskóktól majd a kanapé felé indultam, ahonnan Harry mosolyogva nézte a tetteim. 
- Micsoda bébiszitter lett belőled – kuncogtam fel halkan, mely miatt ő is elnevette magát. Ez egy kisebb sóhajt váltott ki Theoból, bár nem kelt fel. 
- Hát, ha a nagyanyja és nagybátyja ellógja a napot, akkor valakinek kezelésbe kell vennie a dolgokat.
- Még jó, hogy vagy – közelebb hajoltam hozzá hogy megpuszilhassam az arcát majd felkeltem, hogy a másik oldalára ülhessek, és szembe lehessek Theoval.
Tekintve, hogy Harry mellkasán feküdt, minden probléma nélkül ráhajthattam a fejem a vállára, ezzel elérve, hogy egy igazán közeli szemszögből lássam unokaöcsémet. Míg békés babaarcában gyönyörködtem, éreztem amint Harry keze megtalálta az enyémet, majd összekulcsolta az ujjainkat. 
- Nem mondta Greg, hogy miért hagyta itt a kicsit? – próbálkoztam meg a kérdéssel ezúttal Harrynél, mert reméltem, hogy nála sikerrel járhatok.
- Annyit mondott, hogy fontos elintézni valója volt. Illetve, Liam mondta, ugyanis én csak kilenc fele keltem ki az ágyból aztán volt az fél tíz mire lejöttem a nappaliba. 
- Furcsa – jegyeztem meg halkan – Csak úgy, a semmiből ránk, illetve rátok bízta Theot…
- Jó múltkorában is velünk ragadt a kis srác – mesélte majd finoman felnevetett – Szóval nem ez az első eset, és eléggé összenőttünk már vele, plusz nem teher. Jó néha, hogyha van egy kisgyerek, akire figyelni kell. Theo olyan, mint egy kisöcs, akit mindig is szerettem volna, de sohasem lehetett.
- Aw, ez édes – gügyögtem miközben felhúztam a lábaimat és törökülésben ültem és a fejem a kanapé támlájának támasztottam – Harry, mikor kezdődik a turnétok? 
- Honnan jött a kérdés? – érdeklődött mellyel tulajdonképpen csak terelte a témát.
- Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok oda azért, hogyha ilyen dolgokat elhallgatsz előlem. 
- Milyen dolgokat?
- Ilyen… fontosakat. Ez számomra igenis is fontos, mielőtt még megkérdeznéd, mert éppenséggel nem vagyok oda azért, ha távol kell lennem tőled vagy akármelyik sráctól. Bár érzelmileg a te hiányod fojt meg minden alkalommal.  
- Holnap után – hosszas szünet állt be közénk, miután kibökte a választ a kérdésemre – Holnap után van az első show, de már holnap délután a repülőn kell lennünk.
- Mennyi ideig lesztek távol? Mikor lesz az első nagyobb szünet?
- Április negyedike az utolsó show. Utána két hónap szünet és Júniusban újra úton vagyunk. 
- Mikor tervezted elmondani? – hangom elárult, amikor megtörött vagy csuklott. Fene sem tudja, hogy mi történt vele, de elárult. A sírás szélén álltam, ahogy arra gondoltam… egyezzünk meg annyiban, hogy fájdalmas volt még csak a gondolata is annak, hogy távol kellett lennem tőle – Tervezted egyáltalán, hogy elmondod? 
- El akartam – bökte ki végül – Csak nem tudtam, hogy hogyan. Mit kellett volna mondanom? 
- Hogy még is mikor szándékoztok elindulni arra a kibaszott turnéra. Ezt kellett volna elmondanod. 
Hangom nyugodt maradt, bár megbújt benne a bosszúság és egy kis szomorúság. Egy nappal az utazás előtt kellett megtudnom, hogy hónapokig nem fogom látni? Őszintén, még is mivel érdemeltem én ezt ki?

Órákkal később a szobámban feküdtem, egy szál túlméretezett, lezser pólóban a kellemesen meleg paplan alatt. Míg a plafont bámultam, próbáltam rájönni arra, hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem. Úgy értem, ha már csak óráim vannak addig, amíg együtt lehetek vele, akkor nem a szobámban kellene sajnáltatnom magam, nem? Vele kellene lennem, félre téve a sértettségem. Legalábbis minden okos emberi lény így cselekedne. És bár akárhogy néztem, a makacsságom nem akart engedni. Visszatartott attól, hogy megfogjam magam és lemenjek az alsó szintre, ahol ott hagytam őt. Miután közölte velem a híreket, nem igazán figyeltem arra, hogy a kemény szavaimmal mennyire bántottam őt meg plusz azzal, amikor ott hagytam egymagába. 
Kopogás szakította félbe a mély gondolataim sokaságát, majd nem sokkal később egy bizonytalan mosolyú Harry állt az ajtóban. Fejemet lassan visszafordítottam a plafon irányába és egy halk sóhaj elhagyta az ajkaimat. 
- Megtennéd, hogy normálisan beszélsz velem és nem zársz ki? – nem számítottam arra, hogy ennyire egyenesen fogja közölni velem a helyzetet.
- Miről kellene beszélnem veled? Nem gondolod, hogy egy kicsit elkéstél? – kérdeztem halkan, kissé feldúltan – Különben is, hol van Theo? 
- Greg már elvitte – hangjából ekkor már visszavett.
- Oh – volt minden, amit mondtam – Még valami, amit el akarsz mondani? 
- Ash, befejeznéd? Kurvára idegesítő az, amit csinálsz – morogta – Igen, belátom, előbb el kellett volna mondanom, hogy nem sokára turné, de sosem tudtam, hogy hogyan kellene. Aztán miután a srácok agyára is rámentem a sok marhaságommal, befejeztem és őszintén, amíg Niall tegnap este nem közölte burkoltan, hogy hova, kihez és miért megy, eszemben sem volt a turné. Szóval, megtennéd, hogy félreteszed egy kicsit a makacsságod, és hagyod, hogy veled legyek, amíg tudok? Vagy megvárod, amíg elmegyek, és aztán mikor visszajövök, akkor lecseszel, amiért nem próbálkoztam eléggé? 
- Ne próbáld meg rám kenni a te sarad.
- Elnézést?! Kibővítenéd, hogy még is mi a halálról beszélsz? Komolyan úgy érzem néha, mintha csak én tennék annak érdekében, hogy együtt legyünk. 
- Oké – nevettem fel erőltetetten – Ha így gondolod, akkor szerintem feleslegesen vagy a szobámban és papolsz erről a sok sületlenségről. Ha te úgy véled, hogy én nem teszek semmit a kapcsolatunk érdekében, akkor ne is törd magad. Valószínűleg azt gondolod, hogy nekem nem jelentesz semmit, és az sem, ami köztünk van. Oké. Akkor fordulj meg és hagyd el a szobát. Jó szórakozást a turnén! Találkozunk, hogyha visszajöttél és lenyugodtál. 
- Oh, hidd el, jól fogunk szórakozni. Bár egy köszönöm jól esett volna valamikor.
Felhorkantottam. Komolyan? Mégis mire fel? 
- Szerinted a cikkek maguktól tűntek el rólad és a mocskos kis múltadról? Édes, én voltam az, aki vért izzadt telefonon keresztül azért, hogy elmossák az összes hírt! Na, mindegy, majd látlak két és fél hónap múlva. 
Ezután vissza sem nézve kiment az ajtóm, míg a szívem szilánkokra tört. Nem tudtam, hogy mi fájt jobban. Ahogy beszélt hozzám, ahogy viselkedett vagy az, hogy egy totális picsaként viselkedtem vele. Én voltam a felbujtója az egésznek és őszintén, ezek után már nem volt bőr az arcomon ahhoz, hogy elé álljak és elnézést kérjek, vagy csak megpróbáljam megmagyarázni a helyzetet. 
Nem igazán veszekedtünk azóta, hogy összejöttünk. Tulajdonképpen egy hatalmas összeszólalkozásunk volt eddig, de ez még évekkel ezelőtt történt. És bár ami az előbb történt, nem volt ahhoz hasonlítható, rossz volt. Nagyon rossz. Mondhatni kifordultunk magunkból. Túl szépen indult a reggelem ahhoz, hogy igaz legyen.

Könnyek folytak végig az arcomon, míg a veszekedésünkön járt az agyam. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy magam ellen uszítottam és ahelyett, hogy visszavettem volna, inkább túllőttem a célon. Nem voltam felkészülve egy veszekedésre senkivel, nem hogy Harryvel. Persze érezhető volt, hogy az úton volt; lassan négy éve együtt voltunk és nem igazán vitáztunk ezért érthető. És hát ebből kiindulva, alap, hogy ami az előbb lefolyt, nagyobb és erősebb jelentre sikeredett.

***

Fogalmam nem volt, hogy mikor aludtam el aznap este, hiszen már csak akkor tértem magamhoz, amikor tisztán hallottam az esőcseppek kopogását az ablakomon. Tulajdonképpen az ébresztett fel. Ugyanúgy az ágyam közepén feküdtem, nyakig felhúzott takaróval, pólóban. Nem a legderűsebb kedvvel keltem fel és erre az is rátett, amikor visszaemlékeztem mindarra, ami tegnap történt.

Kurvára idegesítő az, amit csinálsz!

Komolyan úgy érzem néha, mintha csak én tennék annak érdekében, hogy együtt legyünk”

Szerinted a cikkek maguktól tűntek el rólad és a mocskos kis múltadról?

Na, mindegy, majd látlak két és fél hónap múlva

Sírhatnékom támadt a kemény szavai gondolatára, de a valóság minden alkalommal megütött; ezeket már nem lehet visszaszívni, és lehet, hogy nem is akarja. Őszintén, én sem tenném a helyébe, még ha lenne rá lehetőségem is. Feleslegesen játszottam a sértett alanyt és akármilyen szomorú is, ez nem esett le akkor, amikor konfliktus keletkezett köztünk. 
Mit sem foglalkozva azzal, hogy hogy néztem ki vagy miben voltam, felpattantam az ágyamból, melyet egy kisebb szédülés követett a hirtelen mozdulatok miatt majd egyenesen Harry szobája felé indultam. Igazából nem tudom, hogy mire számítottam, plusz előre tanult kis szövegem sem volt. Noha amikor kinyitottam a szobaajtót, és csak a szépen bevetett ágy fogadott, rájöttem, hogy felesleges lett volna eleve egy kész monológgal jönni. A szívem hevesen kezdett verni, a szemeim őrültek módjára térképezték fel a szobát és mikor észlelte az agyam, hogy itt bizony senki nincs, a fürdője felé indultam, mely megint csak üresen tátongott. 
Alig figyeltem a lábaim elé, amikor a lépcsőn száguldoztam lefelé. Sietségem persze megint csak haszontalan volt. A nappali üresen tátongott és a konyha is eléggé hasonló volt. 
- Lehetetlen – suttogtam, míg körbejártam az egész házat, a hátsókerttől kezdve, a garázson át a vendégszobákig. 
Kisebb túrám után, rá kellett volna jönnöm, hogy bizony egyedül voltam a lakásban, viszont nem adtam fel. Fel kellett volna kelnem arra, amikor elmentek! Akárhova is mentek! Felsprinteltem az emeletre, egyenesen a telefonom után kutatva, melyet magamhoz véve szembesültem az idővel, ami, nos, pontosan egy órát mutatott. A számok alatt két üzenet jelent meg, egy feladótól; Niall.

„Helló, Szörnyella! Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni tőled, de eléggé hirtelen történtek a dolgok. Ígérem, hogy kirepültetlek, amint tudlak és töltünk egy kis időt együtt! Vigyázz magadra! Nialler.x”

„Harry egy fasz, ne is figyelj arra, amit mondott neked tegnap, oké? Nézd, arra gondoltam, hogy küldhetnék neked minden országból illetve városból csokoládét, ahol vagyunk addig, amíg nem lesz esélyed eljönni! Mit szólsz hozzá? Ettől jobban éreznéd magad? U. I. Ne aggódj, elbeszélgettem a fejével és még fogok is! Te csak élvezd az egyedüllétet! Nem sokára találkozunk, remélem.:) N.x”

2015. május 22., péntek

#SEASON II * 37. Fel a fejjel királylány nehogy leessen a koronád!

Hiiiii,
Sajnálom, amiért szerdán nem volt rész. Az ok emögött az, hogy nem sikerült elég fejezetet előre írnom és bár a következő hét számomra szünet, nem lesz időm írni. Ami azt illeti, pár óra múlva indulunk Magyarországra ahol nem igazán lesz időm a gép előtt ülni és írni, akármennyire is szeretném. Éppen ezért is van fent a rész ilyen korán, haha. :D
A következő héten megint csak szombaton lesz rész, hiszen plusz egy, azaz a 38.-ik rész van készen. Azután még két rész plusz az epilógus lesz hátra. Először úgy terveztem, hogy harmadikán megy fel az epilógus, de mivel nem voltam képes előre írni a részeket, az egész csúszik! Sajnálom!
Mindegy is, nem szeretnék tovább rizsázni. :D

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Szokatlanul korán keltem fel másnap, sajnálatos módon egyedül. Reméltem, hogy Harryvel az oldalamon sikerül majd felkelnem, de ha próbájuk van, akkor nekem semmi beleszólásom nincs. Lassan átvonszoltam magam a saját szobámba, ahol átöltöztem majd a fürdőbe vonulva elvégeztem minden reggeli teendőt. Miután megvoltam mindennel, és már a lépcső alján voltam, beszélgetés ütötte meg a fülemet. Ez csak arra engedett következtetni, hogy a fiúk itthon voltak és abból, amit hallottam, nem tudtam, hogy ez egy jó vagy éppenséggel rossz dolog.
- Igen, ez igaz – Niall erős, az enyémhez hasonló akcentusa felkeltette a figyelmem. Hangja ugyanakkor fáradt, lassú és mély volt – De ez az ő titka. Nos, volt. 
- Akkor még is ki volt az, aki világgá kürtölte? – akadt ki Liam, mire felvontam a szemöldököm, de nem fedtem fel még magam – Fiatal volt és nem volt más döntése! 
- Tudom, Liam. Vele voltam. Mellette álltam. A múlton nem lehet már változtatni. 
- És akkor inkább nem csinálsz semmit? Hagyod, hogy az interneten és az újságokban szerepeljen a húgod egyik sötét titka? 
- Mi a faszt csinálhatnék, Liam? Fogalmam nincs, hogy ki volt akkora idióta, hogy kiadott egy olyan információt, amit kurvára nem szabadott volna! Minden, amit tehetünk, azaz, hogy nem hagyjuk Steph szemei előtt az újságot és a tőlünk telhető legjobban elkergetjük az internet elől. 
- Wow, ez aztán felnőttes módja annak, hogy „megvédjük” a családtagjainkat.
- Mert akkor szerinted mit kellene csinálnom, Mr. Beképzelt? 
Mielőtt a dolog azonban elfajulhatott volna, átléptem az ajtón és az első dolog, amiben a tekintetem megakadt, Harry volt. Illetve a tekintetében. Ez után, szinte egyszerre néztünk a két srácra, akik szócsatáztak. 
- Mi folyik itt? – kérdeztem tettetve, hogy nem hallottam semmit – Miért veszekedtek? 
Tekintetem visszavándoroltak Harryre, aki felém tartotta a kinyitott újságot. Összevont szemöldökkel léptem hozzá közelebb és vettem ki a kezéből a papírt. Szemeimmel gyorsan végigolvastam a sorokat miközben leültem a kanapéra. Ujjaim közül kicsúszott az újság amint befejeztem a kis cikk olvasását. Arcom a tenyereimbe temettem, szemeimet lehunytam és mély levegőkkel próbáltam magam lenyugtatni. Nem akartam elhinni. Egyszerűen csak lehetetlen volt. A történtek leperegtek előttem, mintha csak egy filmet néztem volna a mozivásznon.

A szívem egy hatalmas fordulatot vett a mellkasomban amint visszaemlékeztem mindenre. Nem tudom, hogy lehetséges, de egy csomó nőtt a gyomromban az idegességtől és egy csöppnyi veszteséget éreztem elárultsággal keverve. Gonosz, nagyon gonosz emberek élnek a világban és néhány abban lel vidámságot, éltető erőt, ha másnak okoz fájdalmat vagy éppen pokollá teszi egy másik ember életét. Az enyém részben volt pokol és nem egyszer okoztak fájdalmat. 
Szemhéjaim mögött csupán a végtelen sötétséget láttam, amint a tenyereimet szinte belenyomtam az arcomba, ezzel megpróbálva eltűntetni a makacs könnyeket melyek csak kifolytak a szemeimből. Számon keresztül lélegeztem, mert a sírástól eldugult az orrom. Egyszerűen csak menthetetlen volt a helyzetem ott és akkor. Régi és gyötrelmes emlékek öntötték el az agyam és csak meg akartam tőlük szabadulni. 
- É-én nem-nem akartam! – böktem ki végül, mintha muszáj lett volna megmagyaráznom a helyzetet – N-Nem volt más v-választásom. 
Éreztem, amint valaki elsuhant mögöttem majd szinte azonnal utána egy más valaki leült mellém és szoros ölelésbe húzott. Kitört belőlem a zokogás és csak rázta a testem, amint a cikkre gondoltam. Tisztában voltam azzal, hogy rossz volt, amit tettem, de nem volt választásom. És ezt más ember nem tudja, ezért úgy döntöttek, hogy megilletnek a „gyilkos” jelzővel. Gyilkos. Még is mivel érdemeltem ezt ki? Csupán az életemet szerettem volna építgetni és akkor, nem éppen egy kisgyerekkel foglalkozni. Talán megszülhettem volna és utána gyermekotthonba adhattam volna, de számomra nem ez volt a helyes döntés. Tanulnom kellett, hiszen az isten szerelmére! Tizenöt éves voltam! És bár részben igenis felelős vagyok azért, mert ez megtörtént, nem fogom csak magam hibáztatni. Ha az életben szeretnék gyereket, akkor egy olyan embertől szeretném, akiért mindent megtennék, és ő is értem, illetve elfogadható korban lennék. Hiba volt menőnek lenni négy évvel ezelőtt. Hiba volt a sereg után menni, és elveszíteni a szüzességem, de már nem tudom visszafordítani az időt. És talán nem is akarom
- Héj, Szörnyella, ne sírj. Shh. Nem a te hibád, hallod? Marhaságokat beszélnek! Faszkalap az összes!
Ám nem értek Niall szavai semmit. Hogy lettem volna képes ezek után akárki szemeibe is nézni? Ami még ennél is jobban érdekelt, az az volt, hogy kinek volt mersze egy ilyen infót kiszivárogtatni. Nem sok mindenki tudott róla. Én, Niall, Rita, Danielle és Vanessa. És az orvos, illetve a szüleim. De nem hiszem, hogy akármelyikünk is elkotyogta volna a helyzetet. Annyira őrült és komplikált volt az egész helyzet, nem akartam elhinni, hogy a világ rájött a legsötétebb titkomra. Belefájdult a fejem a sok gondolkodásba melyre rátett a sírásom is. Időbe telt, mire megnyugodtam bár kisebb kitörésem újabb szemlélőt vonzott köreinkbe, Louis személyében. Nem láttam, de hallottam, amikor megkérdezte Liamet, hogy mi történt, az pedig lecsitította. Továbbra is bátyám mellkasának dőlve, lehunyt szemekkel taszítottam el magamtól a külvilágot. Nos, próbáltam. 
- Steph, hogy vagy? – megrezzentem, amikor Louis hangját közelebbről hallottam, tenyerét a karomon éreztem. Kedvem lett volna megforgatni a szemeimet az idióta kérdése hallatán, de túlságosan erőtlennek, sebezhetőnek éreztem magam. Ha valaki csúnyán nézett volna rám, valószínű, hogy könnyekben törtem volna ki – Nézd, mi tudjuk az igazságot, és közel sem vagy ahhoz, aminek neveztek, hallod? Az egyik legártalmatlanabb lány vagy, akivel valaha találkoztam és sosem ártanál senkinek szándékosan. Nem volt más választásod, és hidd el nekem, hogy helyesen cselekedtél. 
- Ez nem-nem olyan egy-egyszerű Louis – hangom meg-megcsuklott beszélés közben, szemeim pedig újra égni kezdtek – Most, hogy már írtak r-róla mindennap emlékeztetve leszek a-arra, ami történt. És innentől n-nem hiszem, hogy le fognak állni, a-amíg még több dolgot ki-kiderítenek a múltamról. 
- Igazad van, de nem hagyhatod, hogy a földhöz vágjanak. Nehéz, de úgy kell tenned, mintha nem érintene meg egyáltalán az egész. Legalábbis kamerák előtt. A négy fal között annyira borulsz ki, amennyire csak szeretnél vagy képes vagy. 
- Engem nem is az zavar, hogy meg kell játszanom a jóllétet az e-emberek előtt, mert ha nem vagyok, jól akkor valószínű, hogy n-nem megyek ki, de ha még is meg kell t-tennem, akkor nem fogok elbújni hamis mosolyok mögé. Hazudni pedig megint nem fogok. Egyszerűen csak nem akarom, hogy még több minden napvilágot lásson. Szépen lassan m-mindenki megfog u-utálni a történtek miatt, a karrierem a b-béka feneke alá csúszik aztán ki t-tudja, lehet, hogy megint a l-lábtörlőtök leszek. 
- Steph, ne beszélj marhaságokat! – hurrogott le Liam – Ami történt, a múltban marad. Onnan nem jön ki, nem ismétlődik meg. Mindannyian megváltoztunk, a jobb irányba. És remélhetőleg senki nem szeretne visszaesni oda, ahonnan nagy nehezen kikanalaztuk magunkat. 
- Igaza van Liamnek, Szörnyella. Ami a múltban zajlott, ott marad. Hülye lennék úgy viselkedni veled még egyszer, mint anno tettem. 
- Így bizony – bólogatott Louis és a tekintetemet kereste, majd amint teljesen magának szentelte a figyelmem, halványan elmosolyodott – Mi mindannyian itt vagyunk neked, ha szükséged van valakire. És bár nem mondjuk sokszor, sokat jelentesz nekünk. Néha van, hogy szívesebben beszélnék veled a problémáimról, mint a saját húgaimmal. Ugyanolyan közel nőttél hozzám, mint Niall vagy akármelyik srác és bár voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, végül sima területre értünk. Szóval, fel a fejjel királylány nehogy leessen a koronád! 
Halkan felkuncogtam, mint egy kislány, amikor Louis bókolni kezdett. Szokatlan volt, hogy ennyire közel engedett magához és bölcsen beszélt. Voltak már ilyen pillanataink, de az akkorit nem igazán tudtam a már megtörténtekhez hasonlítani. És ezt jó értelemben mondtam. 
Vidámságom azonban rögvest elhomályosult, amikor észrevettem, hogy Harry volt az, aki elviharzott mellőlem. A gondolata annak, hogy elijesztettem magam mellől a mocskos igazsággal a gyomrom aljába ugrasztotta a szívemet. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Próbáltam azt hinni, hogy a telefonjáért ment, mert éppen hívták. Vagy csak a mosdóba kellett mennie. De mind felesleges volt. Azután lépett le, hogy én is megjelentem és kimondtam, hogy minden igaz, amit írtak noha Niall is megerősítette. Fájt arra gondolni, hogy emiatt talán elhagyhat. Fájt arra gondolni, hogy ezek után másként fog rám gondolni, talán már egyáltalán nem fog rám gondolni.
Túl sok volt ez az egész, és még csak reggel kilenc óra volt. Ez alatt a pár óra alatt kétszer kisírtam már a szemeim és a gondolataim már megölték az agysejtjeimet. A szívemről nem is beszélve, ami megállás nélkül vetett fejeseket a gyomromba majd liftezett vissza fel a helyére, hogy megismételje a folyamatot.

Niall elő állt az ötlettel, miszerint grillezhetnénk. Ekkor megkérdőjeleztem, hogy valóban ételmérgezést kapott-e vagy sem. Bár inkább nem szóltam semmit. Az elszántság a szemeiben nem engedte, hogy leromboljam a kedvét a negatív megszólalásaimmal. Mondhatni boldog voltam, mert mindent megtett annak érdekében, hogy jobban érezzem magam a szituációval kapcsolatban. Louis és Liam pedig csak támogatta bátyám minden egyes ötletét, lépését. Az összes teendőbe belevontak és nem engedték, hogy akárcsak egy perce is fabatkát sem érő teóriákkal fárasszam le az agyam.
- Huh, mi folyik itt, srácok? – egyszerre fordultunk meg az ismerős, bár rég nem hallott hang irányába. Zayn arcán ezer wattos mosoly volt, oldalán egy lány jelent meg.
- Safaa! – Niall szélesre tárt karokkal igyekezett a lány felé, aki kuncogva ölelte át a bátyám nyakát – Egészen megnőttél, hallod-e? Igazán csinos lányka lett belőled! Ha nem lenne barátnőm és idősebb lennél egy pár évvel, szerintem feleségül vennélek! 
Bókjai hallatán, az ajkamba kellett harapnom. Erősen. Az egyik felem igazán féltékeny volt, tekintve, hogy nekem sosem volt részem ilyen üdvözlésben egyik srác által sem, míg a másik felem majd’ elolvadt a látvány miatt. Safaa valóban egy gyönyörű kislány volt, nos, inkább tinédzser, éppen ezért tökéletesen megértettem Niall elfogultságát. De hát aztán ha Zaynre is ránézett valaki, akkor magát az Istent látta, nem igaz? Hibátlan arccsont, gyönyörű, barna szemek, dús, fekete haj. Mi kell még? A hangjáról nem is beszélve… Perrie mocskosul szerencsés, amiért Zayn ennyire szereti. Vagy mondjam inkább, hogy makulátlan munkát végzett, amikor az ujja köré csavarta a srácot? 
- Hahó, minden oké? – hirtelen felkaptam a fejem, bár azt sem tudtam, hogy hol voltam. Zayn az arcomba integetett, hogy megkaphassa a figyelmem, és bár nehezen ment, elérte célját – Valami baj van? Eléggé elkalandoztál. 
- Erm, nem, nincs semmi – válaszoltam enyhe mosollyal az arcomon – Merre voltál mostanában? Sikerült túl jutnod a sok nehézségen? Rendkívül magad alatt voltál és szinte lehetetlen volt veled beszélni.
- Igen. Csak kellett egy kis magány aztán egy kis idő a családdal. Azt hiszem, egy kissé elveszettnek éreztem magam így időbe telt, mire összeszedtem az életem. 
- Nos, örülök, hogy jobban vagy.
- Köszönöm? Nekem is jobban tetszenek azok a napok, amikor nem vagyok egymagamban, a szobámban – nevetett fel halkan – És, Steph?
- Hm?
- Sajnálom – fejét lehajtotta, hangja elhalkult és vékony lett – Nem szabadott volna úgy viselkednem veled, ahogy. Liam mesélte… ah. Szóval, Liam mesélte, hogy mennyi időt beleöltél abba, hogy tortát készíts nekem a születésnapomra és még reggelit is készítettél. Én pedig paraszt módon elküldtelek és végül sosem volt esélyem látni a tortát, vagy megkóstolni. 
- Ugyan – reagáltam le – Nem számít. Rossz napod volt. És tudhattam volna, hogy csak nemet mondasz majd, én valahogy még is bíztam abban, hogy talán jobb kedved lesz tőle. 
- Ugye megbocsájtasz? Tudom, hogy beleadtál apait-anyait aztán azt éretem el a bunkó énemmel, hogy kidobd a sütit.
- Zayn, sosem haragudtam meg rád, oké? Fájt, ezt bevallom. De már nem lényeg. Elmúlt. Ha én túlléptem rajta, akkor neked is ezt kell tenned. Mindketten boldogok vagyunk, szóval ne rontsuk ezt el azzal, hogy negatív eseményekről beszélünk.

Társalgásunk ezután örömtelibb témákra terelődött és időközben besegítettünk a többi srácnak is. Harry teljesen eltűnt. Amikor felmentem az emeletre, minden szobát üresen találtam és bár furcsállottam, próbáltam nem rossz dolgokra gondolni. Vajon elijesztettem a múltammal? Ha igen, akkor ez az jelenti, hogy nekünk már nem is lesz jövőnk? De ha nem, akkor miért szívódott csak úgy fel? 
- Steph, majdnem készen vannak a húsok és a kolbászok. Megtennéd, hogy sütsz ki krumplit? – aprót bólintottam Liam felé majd a konyhába indultam, hogy teljesítsem a kérését. Egészen jól jött, hiszen így legalább elvontam a saját figyelmem Harry „eltűnéséről”.
Percek elteltével hallottam, hogy valaki csatlakozott hozzám, a konyhába, de mivel túlságosan elfoglalt voltam a krumplisütéssel, nem igazán foglalkoztam vele. Egészen addig, míg teljesen magam mögött nem éreztem a látogatóm. Erős karok fogták közre a testem, egy egészen kidolgozott, kissé éles áll helyezkedett el a vállamon. 
- Nem szabadott volna elrohannom – felelte egészen halkan, megbánástól csöpögő tónussal – Gyerekes tett volt. Fogalmam nincs, hogy mit gondoltam. 
Felsóhajtottam, de nem szóltam semmit. Megértettem, amit mondott, de nekem ehhez nem volt hozzáfűzni valóm. Értékeltem, hogy visszajött és normális hangnemben, még ha talán egy kicsit burkoltan is, de elnézést kért, viszont nem tudtam, hogy erre nekem mit kellett volna mondanom.
- Ha azt szeretnéd, hogy békén hagyjalak, akkor csak mondd meg – szinte hallottam, ahogy feladta a próbálkozást és ez azt érte el nálam, hogy a szívem egy kicsit összefacsarodjon – Szerintem képes leszek arra, hogy egy-két napig nélkülözlek. Nem várom el, hogy azonnal megbocsájts, de tudd, hogy akármikor kellek, itt leszek neked. Szeretlek, és ezen semmi nem fog változtatni.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit sajnálnak, és bár Harrytől mindig is jól esett, ott és akkor kellemetlen volt. El akart távolodni tőlem, és ezt azzal fedezte, hogy nekem ad szabadteret. Ennek persze hangot is adtam.
- Ha… nos, ha esetleg a hallottak után, már nem akarsz velem lenni akkor megértem. Csak kérlek, ne fogd arra, hogy nekem akarsz egy kis magányt adni. 
- Hülyeség, baby. Semmi nem fog változtatni azon, ahogy érzek irántad. Bevallom, eleinte egy kicsit mérges voltam, amiért ennyi éven keresztül titkoltad, de aztán rájöttem, hogy szánalmasan viselkedtem. Megpróbáltam a cipődbe bújni, és azt hiszem sejtem, mennyire rossz lehetett keresztül jutni mindenen. 
Ekkor már szemben álltam vele, így tökéletesen látta az apró bólintásom, mellyel mutattam, hogy mennyit is jelent nekem a próbálkozása, a megértése. Közelebb bújtam hozzá, karjaimmal átkaroltam a derekát, míg fejem a mellkasán pihentettem. Harry túlságosan jó volt hozzám, és úgy éreztem, hogy ezzel más is tisztában volt. 

2015. május 16., szombat

#SEASON II * 36. Ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem fogom erőltetni.

Hiiiiiiii,
Szóval, mivel egyáltalán nem volt ötletem, hogy még is mit írhatnék, úgy döntöttem, hogy újabb szereplőket vonok a történetbe. Nos, nem nagyon nagyon újakat, inkább olyanokat, akikre eddig csak említés került.☺ Valamilyen szinten ez is a kedvenc részem, hiszen ők nem sokszor jelentek meg a történetben, így remélem, hogy nektek is tetszeni fog! :)

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Magány. A tökéletes főnév arra, hogy körbeírjam, mit éreztem belül. Egy ideje nem voltam ilyen állapotban, azonban egyik pillanatról a másikra mindenki eltűnt, aki sokat jelentett nekem. A hatalmas, üres ház falaival voltam körbe véve, ha nem rohangáló sminkesek, fodrászok és stylistok rohangáltak pár méterre tőlem. Ritán kívül senkim nem volt, akihez fordulhattam volna komolyabban. Minden barátnőm – Danielle, Vanessa és Monique – egy másik kontinensen élte mindennapjait, az egyik bátyám a stúdióban izzadt meg azért, hogy minden egyes hangot helyesen énekeljen ki, míg a másik a költözés kellős közepén volt. Ezen felül a barátom csak úgy megszenvedett, mint Niall, és a többi srác ezért tényleg egyedül voltam.  Az egyetlen pozitívum, amely halvány mosolyra késztetett, és távol tartott attól, hogy teljesen magamba forduljak, az a Greggel való találkozásomnak gondolata volt.

Azután, hogy elmentem a „csajos” házba, két napig voltam végül távol. Ebben a két napban egyik srác sem keresett, valószínűleg vették a jelet, amikor elolvasták a kis cetlit, amit hagytam. Régimódi vagy sem, nem volt ínyemre az, hogy üzenetben értesítsem akármelyiküket is, mert biztos, hogy azonnal felhívtak volna és kérdésekkel bombáztak volna el. Valami, amire nem volt szükségem. Szóval, visszatérve Gregre, az alatt a két nap alatt felkeresett telefonon és lebeszélt velem egy igazán váratlan délutáni sétálást a Hyde Parkban. Természetesen belementem. Nem volt mit csinálnom amúgy sem és kedvem is volt ahhoz, hogy vele töltsem a szombat délutánom. A helyzet az volt, hogy egyáltalán nem voltam képben a bátyámmal kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mi a kedvenc színe, mi volt a legnagyobb álma, és hogy még mindig az-e. Tényleg a sötétben tapogatóztam, ha ő jött szóba, és akármekkora szégyen is, a legrosszabb húg kategóriát szerintem simán letaroltam volna.

Szombat reggel, a lehető legszélesebb mosollyal az arcomon keltem fel. Olyan érzés volt, mintha száz százalékosan fel lettem volna töltve melyben valószínűleg közre játszott az is, hogy este hétkor már húztam a lóbőrt és csak reggel tizenegy óra körül keltem fel. Mihelyst kikászálódtam az ágyból, egy olyan félórás kis pihenés után, egyenesen a fürdőbe indultam, ahol elvégeztem minden reggeli teendőt majd úgy döntöttem, hogy hajat mosok. Nedves hajam egy törülközőbe csavartam, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába majd az alsó szintre igyekeztem. 
Az utóbbi napokban próbáltam egészségesebben étkezni, de ez nem mindig jött össze. A nap végén valahogy mindig elengedtem magam és ettem valamit, amit nem kellett volna. Ez aznap reggel is így volt. Két szelet kenyeret vastagon megkentem Nutellával majd miután eltüntettem őket, a kést is lenyaltam és a mosogatóba helyeztem.  
Egy és fél órám volt arra, hogy a parkba érjek, így hát a hajam szárításával kezdtem mindent, majd annak vasalásával folytattam. Végül, kifésültem a frissen mosott, szőke hajamat és felvettem egy fekete csőnadrágot, melyet egy kék hosszú ujjúval párosítottam. Arcomra kentem egy nagyon vékony réteg alapozót, majd pirosítót tettem az arccsontjaimra. Szempilláim felső tövénél húztam egy fekete csíkot a folyékony szemhéjtusommal majd átpödörtem őket szempillaspirállal.

Izgatottan léptem ki a házból, slusszkulccsal és táskával a kezemben. Percre pontosan egy órám maradt arra, hogy oda érjek a megbeszélt helyre, aminek örültem, hiszen volt időm odaérni és nem kellett sietnem, ami pedig azt jelentette, hogy a rendőr nem fog megállítani gyorshajtásért. Ne is kérdezzétek. 
Percek alatt a parkhoz értem majd amint találtam egy helyet, ahová le tudtam parkolni a kocsit, tekintetem találkozott bátyáméval. Kis híján futva közelítettem meg és köszöntöttem. 
- Tudom, hogy úgy beszéltük meg, csak ketten leszünk, de Denisenek be kellett mennie a városba így rám maradt a kis srác – utalt mosolyogva a fiára, aki a magas fűben ült és tépkedte azt. 
- Ugyan, semmi bajom nincs vele – válaszoltam őszintén, mosolyogva, amint ránéztem a kis srácra – Amúgy sem volt esélyem nagyon összehaverkodni vele, és tekintve, hogy az unokaöcsém szerintem ideje lenne. 
- Huh, egy kicsit jobban érzem magam emiatt – nevetett fel halkan – Na, és mi újság? Beszéltél már Anyuékkal? 
- Nem hiszem, hogy meglep, de nem. Véleményem szerint egy magasabb fokra ugrottam mindkettejükkel, szóval ennek örülök. Képes vagyok már beszélni velük felesleges dolgokról, mely tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden szóba jöhet, kivétel komolyabb témák. 
- Ez érthető és szerintem nem is várják el. Ahogy én sem. Ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem fogom erőltetni. 
- Veled jól érzem magam. Úgy értem, kényelmesen. El tudom engedni magam és koránt sem érzem úgy, hogy bármi miatt elítélnél. Niallel a kapcsolatom ezért igazán nehezen indult. 
Aprót bólintott, mielőtt sebesen elfordította volna a fejét. Szinte hallottam, ahogy felsóhajtott, mielőtt a fiához lépett volna, aki még mindig a fűben hasalt és hangosakat kurjantott. Éppen ezért, összevont szemöldökkel léptem melléjük. Nem értettem, hogy mi történt hirtelen, azonban amikor Greg belenyúlt a kicsi szájába és kivette belőle a füvet, nem tudtam visszafogni magam, és halkan felnevettem. 
- Nem ez az első eset, hogy ezt csinálja – magyarázta nekem miközben felvette Theot a földről majd a babakocsiba ültette – Múltkor meg akarta enni Denise rózsáit. 
Nevetésem ekkor már kicsit hangosabb volt és erre már a kis srác is felfigyelt. Kék szemei ugyanolyan árnyalatban pompáztak, mint Gregé vagy Niallé. Tökéletes mása volt a két srácnak, és dús, szőke haja miatt Niallt láttam magam előtt. Amikor babanyelven kezdett el gagyarászni, ajkaim maguktól festettek széles mosolyt az arcomra. Végül leguggoltam a babakocsi elé.
- Hát, szervusz, te kis rosszcsont! – mutatóujjammal megérintettem az orrát, mire halkan felkuncogott – Megesszük a füvet? Nem való az neked! 
Kiköpött Horan gyerek volt. Kék szemei voltak, hosszú szőke haja, a nevetése egyfajta keverék volt, mely két bátyáméból állt össze. A cselekedetei is megegyeztek mindkét srácéval és nem tudom, hogy csak beképzeltem-e ott és akkor, de mikor tüsszentett, akkor olyan volt, mintha saját magamat láttam volna a babakocsiban ülni. Ezt persze Greg meg is említette szinte azonnal. Ebből adódóan pedig rátértünk azokra a dolgokra, amelyekben hasonlítunk egymásra. Mind én és Theo, én és ő, ő és Niall, vagy éppen mindhárman. 
Idő közben elkezdtünk sétálni és mikor már azt hittem, hogy a társalgásunk abba maradt, valamilyen témát mindig sikerült felhoznia. És persze mint minden alkalommal, amikor jól érzem magam a szabadban és a fotósok sem találnak meg, csak keresztbe tesz valami. Az eső úgy kezdett el zuhogni, mintha dézsából öntötték volna és hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik irányba menjek. Figyelemmel léve arra, hogy Greg sétálva jött Theoval, egyenesen az én – vagy mondjam inkább, hogy Niallé? – autómhoz siettünk. Theot szinte kikaptam a babakocsiból, és míg Greg összecsukta azt, én beültem a kis sráccal a kocsiba. Velem ellentétben, őt annyira nem érte az eső mivel a babakocsi ponyvája védte valamennyire. Miután levettem róla a kabátját az anyósülésre helyeztem azt. Greg nem sokkal később kinyitotta az ajtót és rá is ült a kissé nedves ruhadarabra, mely miatt muszáj volt felnevetnem. 
- Nem hiszem, hogy elől kellene ülnöm a kicsivel – jegyezte meg bátyám miközben ő is megszabadult a vizes kabátjától – Úgy értem a rendőr simán megfoghat, amiért az ölemben ül ráadásul elől. 
- Hát, ha szeretnél még jobban átázni, akkor ülj be hátra és majd mikor beszállsz, hátraadom a kicsit. 
Kisebb gondolkodás után végül maradtunk a helyünkön, és amikor az eső egy kicsit csillapodott, Greg kiszállt majd beült hátra, és ölébe véve Theot végre elindultunk.

Miután hazaértünk, szinte kikaptam bátyám kezéből az unokaöcsém melyet szerintem nem bánt. Vagyis mertem remélni, hogy így volt. Az a pár óra, melyet a parkban töltöttünk el izgalmas volt és akármikor megismételném. 
- Merre vannak a srácok? – kérdezte Greg miközben megpróbálta kinyitni az ajtót a kulccsal, amit a kezébe nyomtam.
- Stúdióba – feleltem mosolyogva, egy pillanatra sem rá nézve. Theo teljesen elterelte a figyelmem mindenről. 
A lehető legédesebb kissrác volt, akivel valaha találkoztam és a tudat, hogy a rokonom csak még boldogabbá tett. 
- Úgy tűnik már megjöttek – összevont szemöldökkel néztem rá, amint én is átléptem a küszöböt és egy minimális hangzavar ütötte meg a fülemet – Sziasztok! 
Erre persze mindegyik srác megfordult, amelyik a nappaliban volt és bár eleinte eléggé megilletődöttnek látszottak, idővel elmosolyodtak, ahogy felfogta az agyuk hogy Greg áll előttük. Köszöntötték egymást, majd felém igyekeztek, valószínűleg az ölemben lévő kisfiú miatt. Liam átvette tőlem Theot így volt esélyem levenni nekem is a cipőimet. Tekintetem körbefuttattam a helységen, ahol mindenki jelen volt, kivéve Zaynt, Niallt és Harryt. Valahogy nem lepett meg. Zayn mostanában sosem volt a srácokkal, Niall és Harry pedig kísértetiesen sok időt töltöttek egymással, amivel nem volt bajom, csak alig voltam itthon. 
Louis, mintha a fejembe látott volna, felszólalt. 
- Mindketten rosszul vannak – magyarázta, utalva Harryre és Niallre – Zayn pedig a testvéreivel van, mivel Londonban vannak. 
- Rosszul vannak? 
- Aha. Niall kis híján elájult a mikrofon mögött, Harry pedig egyik pillanatról a másikra a kukafölé hajolva adta ki magából, amit csak lehetett. Lou velünk volt, és azt mondta, hogy szerinte ételmérgezést kaptak. 
Erre nem igazán tudtam mit mondani, és míg az egyik felem azért könyörgött, hogy menjek fel és nézzem meg, hogyhogy vannak, a másik totálisan ez az ötlet ellen volt. Végül aztán rávettem magam arra, hogy felmenjek. Meg persze sokat segített az is, hogy Greg szinte rám parancsolt, hogy induljak meg felfelé, mert nem bírja elviselni tovább a tehetetlen kifejezést az arcomon. 
Egy-két kopogás után benyitottam Niall szobájába. A függöny el volt húzva, ezért a szoba teljes sötétségbe borult és csak bátyám halk horkolását lehetett hallani. Lassan, figyelve arra, hogy ne okozzak semmilyen zajt, az ágya mellé sétáltam, és már csak ösztönből is a homlokára simítottam a tenyerem. Izzadt volt, de legalább nem meleg. Amint elhagytam az ő szobáját, a szívem automatikusan kezdett gyorsabban verni, már csak annak a gondolatára is, hogy pár perc és egy légtérben leszek Harryvel. Nevetséges rajongásom nem akaródzott eltűnni, még négy év után sem, és nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellett volna vagy sem. 
Ahogy az ajtó kinyílt, halk nyöszörgés keltette fel a figyelmem. Nem lepett meg, hiszen Harry mindig is kényesebb volt, amikor elkapott valami betegséget. Csak úgy, mint bátyámnál, Harry szobájának ajtaját is a lehető legfinomabban csuktam be és lépdeltem el az ágya széléig. Az oldalán feküdt, és míg én azt hittem, hogy aludt, igen is ébren volt és a telefonján nézegette az üzeneteit. 
- Hogy érzed magad, szépfiú? – tekintetét rám kapta amint leguggoltam az ágya mellé. 
- Voltam már jobban is – kuncogott fel halkan, erőtlenül – Merre voltál?
- Greggel és Theoval a parkban.
- Igaz, hogy mennyire hasonlít Niallre kinézetileg? – aprót bólintottam, és lassan elmosolyodtam – És… jól érezted magad? Milyen volt végre egy kis időt tölteni velük? Oh, baby, ne a földön legyél, feküdj mellém! 
Szinte azonnal arrébb csúszott az ágyban ezért mosolyogva keltem fel és szabadultam meg a kissé vizes nadrágomtól. Villámsebességgel másztam be az ágyba és húztam magamra a takarót majd felé fordultam. Ajkain széles mosoly játszódott, szemei kicsik voltak és fáradtságot tükröztek. 
- Ha mesélek, akkor megpróbálsz aludni? 
- Szerintem amúgy is elaludtam volna – motyogta – De kezdheted. 
- Nos, jó volt – kezdtem és el is nevettem magam a buta válaszom miatt – De egyben furcsa is. Ezelőtt nem igazán voltam privátban Greggel szóval szokatlan volt, de egyben jó is, ha érted mire gondolok. Theo pedig egy kis angyal. Nos, inkább kis ördög. Elkezdte megenni a füvet én pedig csak nevettem rajta. 
- Nem is vártam volna mást tőled – jegyezte meg pimasz mosollyal az arcán. Testével közelebb férkőzött az enyémhez majd a nyakamba fúrta az arcát, kezeivel pedig átölelte a derekam – Szerintem Greg sem lepődött meg. Képzeld, Rob és Anya nem rég jártak Írországban és meglátogatták a szüleidet. 
- Oh. 
- Anya és Maura mindig is jóban voltak, szóval nem lepett meg. Nem szabadna elmondanom, mert megígértem Anyunak, nos, keresztbe tett ujjakkal a hátam mögött, de Anyukád eléggé ramaty állapotban van, ami érzelmileg illeti őt. 
- És ezt azért mondod el, mert…? 
- Nézd, gondolj, bele milyen nehéz lehet neki. Mindhárom gyermeke elköltözött Írországból, kis híján nincs senkije Bobbyn kívül – mély, hangos sóhaj hagyta el a mellkasomat, szemeimet lehunytam és megpróbáltam nem beképzelten válaszolni. De csak próbáltam, ugyanis ő folytatta – Sajnálom, talán nem kellett volna felhoznom ezt a témát. 
Erre végül nem mondtam semmit. Ha ő lezártnak tekintette, akkor én is, és jó érzés volt, hogy nem kellett olyan dolgokról beszélnem, ami kellemetlen volt. Pár perccel később éreztem, amint ujjaival lassú köröket rajzolt a derekam bőrébe, és néha egy-két perc elteltével apró csókokat lehelt a nyakamra. Ez minden alkalommal libabőre bújtatta a testem és nesztelen kuncogásokat csalt ki belőlem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a bátyám lent van az alsó szinten, valószínűleg arra várva, hogy újra lemenjek. A helyzet csupán az volt, hogy semmi kedvem nem volt hozzá. Ez valószínűleg igen borzasztóan hangzott, de ez volt az igazság. Szerettem Harryvel az ágyban lenni és egy örökkévalóságig tartott néha mire sikerült kiszállnom mellőle. Ez akkor is pontosan így volt. Azonban valamilyen módon sikerült rávennem magam arra, hogy kikeljek a melegágyból és óvatosan, figyelve arra, hogy ne keltsem fel az alvó Harryt, a földön lévő nadrágba bújtam. Egészen addig, míg nem értem ki a szobából, nem is vettem észre, hogy Harry melegítőszerű rövidnadrágját vettem fel. Halkan elkuncogtam magam aztán megvonva a vállam, lementem az alsó szintre. 
Theo és Greg már indulásra készen álltak, így se szó se beszéd nélkül felkaptam a kocsi kulcsot, megvártam, amíg elköszönnek a többiektől, majd elindultunk a kocsihoz. Az eső felhők szerencsére eltűntek így probléma nélkül hagytuk el a házat és szálltunk be a kocsiba. Az úton megbeszéltük bátyámmal, hogy be kell szereznem egy gyerekülést a kocsiba, ha esetleg arról lenne szó, hogy velem vagy Niallel lesz Theo és el kell mennünk valahova autóval. Ez persze egy nagyobb társalgásba nőtte ki magát így mire elértünk az új lakásukhoz, alig tudtunk elszakadni a másiktól.